Martin McDonagh-t sokan a „kortárs dráma csodagyerekeként” tartják számon. Már 1996 óta jelentek meg különböző színdarabjai, melyek többségében véve pozitív kritikai visszhangot kaptak, és mára elismert színházi rendezővé és drámaíróvá avanzsált.

Idén májusban került a magyar mozikba Michel Gondry legutóbbi alkotása, a Tajtékos napok. Az MTVA forgalmazta, így elég nagy reklámkampányt kapott, tehát viszonylag széles nézőközönséghez eljutott. A film az azonos című Boris Vian regény alapján készült, így mint a legtöbb adaptáció, nagyon vegyes fogadtatásban részesült. A Vian-rajongók például helyből elutasították, mondván, hogy Gondry szubjektív interpretációja egyáltalán nem tükrözi a francia író egyedi világképét, a Gondry-rajongók viszont a rendező visszatérését látják benne a Zöld darázsos malőr után.

Akartam látni egy olyan filmet, amit elismertek, jó rangsorolást kapott, és európai. Így jutottam el a Rövidfilm a gyilkolásról című lengyel drámához.

Egy korabeli kosztümös filmsorozat, mely nagy sikert aratott a nézőközönség és a kritikusok körében egyaránt. Igazi elismerés ez a rendezőnek és a szereplőknek!

A történet Mr. és Mrs. Bennet öt hajadon lányáról szól, a gazdag, jó férjjelöltnek számító Mr. Charles Bingley és a kissé makacs, öntudatos barátja, Mr. Fitzwilliam Darcy szomszédságukba költözését követően. A keszekusza szálak, a vagyonosság prioritása, az érzelmek ellentétes vonulata, a korra jellemző hatalmas kastélyparki séták, bálok eseményei azonban mind időben helyükre kerülnek, és nagyszerű tükröt tartanak a mai kor társadalmi jellemzői felé. Illem, erkölcs, udvariasság, elegancia és tisztelet - alap értékek a filmben, szembeállítva a napjainkban érezhető kiüresedettséggel, igaz-érték nélküliséggel. Ez a film egésszé tesz bennünket!

Tulajdonképpen ehhez az áldokumentum-vígjátékhoz a Bruno című film vezetett, ugyanis a főszereplőt alakító Sacha Baron Cohen játéka annyira letaglózott, hogy a mozi végén azt mondtam: ez az ember nem normális, látni akarom az összes filmjét!

Az utóbbi időben Szász János A nagy füzet című művétől visszhangzott a sajtó, mindenki nagy figyelemmel követte a film sorsának alakulását (melynek természetesen még most sincs vége), és még az is hallott róla, aki nem jártas a filmek világában. Ez persze nem meglepő, hiszen egyrészt ez az első film, ami az új támogatási rendszerben, az Andy Vajna vezette Magyar Nemzeti Filmalap segítségével készült el. Másrészt sikereinek köszönheti a népszerűségét, hiszen elnyerte a Karlovy Vary Filmfesztivál fődíját, a Kristály Glóbuszt, illetve Magyarország ezt a filmet nevezi az Oscar-díjra legjobb idegen nyelvű film kategóriában.

Mindig nagy figyelemmel tekintettem a soron következő Superman filmeket. Nem azt mondom, hogy óriási rajongója vagyok az Acélembernek, de kisebb koromban többször is megnéztem a Christopher Reeve-féle mozifilmeket. Attól a ténytől pedig még most is kiráz a hideg, hogy a szinte sérthetetlen Superman alakítói közül George Reeves állítólag öngyilkos lett, a már említett Christopher Reeve pedig egy szerencsétlen baleset következtében lebénult.

Nagyon régóta vár már a filmes világ egy olyan karizmatikus színészre, mint Ryan Gosling. Ó igen, a (szinte) mindenki által csodált és imádott Ryan, aki többek között volt már ifjú görög hős, bőrfejű náci, piperkőc gyilkos, hős szerelmes, drogos tanár, helyettes kerületi ügyész, pornóbajszos különc, fájdalmasan szerelmes, kigyúrt testű szépfiú, ikonikus kaszkadőr/sofőr és vakmerő zsaru.

A nem is olyan távoli jövőben, a kiöregedett mackós - Frank - azon kapja magát, hogy nyakába sóztak egy bádogdobozt, aki megkeserítené öreg gondtalan napjait azzal, hogy egészséges életet és rendszert erőltessen életébe. Vígjáték, sci-fi, vagy dráma? Történetünk párbeszédei annyira realisztikusak és életszerűek, hogy akár Isaac Asimov egyik könyvespolcról pattant története is lehetne, de nem így van. Mi is akkor ez a film? Lássuk.

Bobcat Goldthwait amerikai színész, rendező ötödik nagyjátékfilmjével kiemelkedett az alsó középkategóriás rendezők közül és belépett az erős középmezőnybe. Az Isten áldja Amerikát! (God Bless America) című film egy tökéletesen XXI. századi alkotás. A ma emberének szól, mai kritikákat fogalmaz meg, a modern filmnyelvi eszközökkel.

Egy Jézus, aki még sosem volt templomban, egy pap aki a Biblia történetét nem igen ismeri és a google-ban keres rá, a Szent Lélek aki műanyag Máriát és Jézus papírsárkányt árul...

A Fejvadászok (Hodejegerne) című film, ezekkel a mondatokkal kezdődik: "A nevem Roger Brown. 1 méter 68 vagyok. Lélek kurkász nélkül is tudom, ezt kompenzálni kell." És ezekkel fejeződik be: "A nevem Roger Brown. 1 méter 68 vagyok. És tudják mit? Ez több, mint elég." A két rész között pedig egy olyan intelligens és szórakoztató thrillert kapunk, ami elég ritka a mai filmgyártásban.

Nagyon vártam, hogy megnézhessem Kocsis Ágnes cannes-i díjas filmjét. A nemrégiben szervezett Mozinet – Művész film napoknak hála ez be is következett.

Szeretem Nicolas Cage-et. Ezt onnan tudom, hogy ha meglátok egy nevével reklámozott filmet, egyszerűen kíváncsi leszek rá. Valahogy egy hidat képez számomra a ’90-es évek és a mai kor között, hiszen Bruce-t (Bruce Willis) leszámítva ő az egyetlen abból az időből, aki azóta is rendületlenül szállítja a különböző (minőségű)  thrillereket és akciófilmeket az erre éhezők népes táborának. Általában úgy negyedévente felbukkan egy-egy új darabbal, így effektíve gyakrabban láthatom őt, mint a saját, vidéken élő apámat.

Rengeteg film között szemezgetve szúrtam ki az érdekes című Fifti-fifti (50/50) filmet. Úgy gondoltam üsse kő, lássam miféle fajta. Nos, nem csalódtam, ismét sikerült rátalálnom egy drámára, vagyis jobban mondva dráma-vígjátékra. A sztori valós eseményeken alapul. Nem tudom, valahogy szeretem az ilyen filmeket.

A Magic Mike című amerikai vígjáték a napokban debütál a magyar mozikban. A munkamániájáról híres Steven Soderbergh rendezőnek sikerült ismét egy igen jó kis mozifilmmel előrukkolni. Sajnos ez az alkotás inkább a csajoknak való, hiszen a film férfi sztriptíztáncosokról szól, de természetesen fiúk is megnézhetik, ha másért nem, akkor azért, hogy mit kell tenniük, ha a kapcsolatukat kicsit fel akarnák pörgetni. 

Ha valaki olyan magasra teszi a mércét, mint Christopher Nolan rendező a Tökéletes trükkel, A sötét lovaggal és az Eredettel, akkor nem lehet azon csodálkozni, hogy az új filmjét úgy várják a rajongók, mint a Messiást. Ez az új alkotás pedig nem más, mint A sötét lovag – Felemelkedés. A Batman trilógia záró darabja pedig olyan elemi erővel csapott le közénk a moziterembe, hogy azóta is az államat keresem.

Azzal ültem be erre a filmre, hogy egy jó kis balkáni filmet szeretnék látni. Bár ez nem egy olyan vígjáték, amin minden percben megszakadtam a nevetéstől, de azért nem bántam meg a moziban eltöltött közel két órát.

Walt Kowalski (Clint Eastwood) nem kedves ember. Az Istent, családtagokat, kamaszokat nem tisztelő koreai veterán nem nézi jó szemmel, hogy szomszédságába hmongok költöztek. Eleinte még csak szitkozódik- kiülve a verandájára, a háza ékességének számító amerikai zászló árnyékában folyamatosan hangot ad véleményének az általa csak „rizsfejűeknek”, „vágott szeműeknek”, „rizsfelfújtaknak” hívott újdonsült szomszédjaival kapcsolatban. A sors iróniája úgy hozza, hogy egy incidens után hősként kezdi el tisztelni őt az egész család.

Nyitókép: Aranyló búzamező közepén egy kisfiú hegedül. Az idilli képet megtöri, hogy három gyerek megtámadja és elkezdi verni. Ezzel egyidőben belecsöppenünk egy zenekar koncertjébe, ahol mindenki teljes erővel játszik a karnagy katartikus irányítása mellett.

Valószínűleg nem sok film készült az utóbbi években, amit ekkora felhajtás övezett volna, mint az Alien-tetralógia előzményfilmjének beállított Prometheust (IMDb 7.6). A film ugyanakkor sokakban ellenérzéseket váltott ki, mivel számos kérdésükre nem kapták, vagy nem találták meg a választ. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy kicsit tisztázom a dolgokat, ugyanis a filmmel sokkal kevesebb probléma van, mint azt állítják.

A Beszélnünk kell Kevinről számomra 2011 egyik legkiemelkedőbb alkotása. Lynne Ramsay brit rendezőnő harmadik filmjével olyan finoman megkomponált pszicho-thrillert rakott le azt asztalra, ami nagyon ritka ebben a műfajban. Az anyaság kérdéskörének azt a részét boncolgatja, amely általában tabu szokott lenni, nem csak a filmművészetben. A kérdések pedig így hangzanak:  Mennyiben vonható felelősségre egy anya a gyermeke cselekedeteiért? Az emberi gonoszság önmagától generálódik, vagy a neveltetéstől, a környezettől alakul ki?

"............A történetben egy fiú és egy lány. A lányt Summernek, a fiút Tomnak hívták. Sokáig külön-külön fedezték fel maguknak a világot.