Először is, engedtessék meg nekem hogy őszintén gratuláljak a film készítőinek, mert a Liza, a rókatündér végre visszahozta a magyar mozikba a SZÓRAKOZÁST! Ujj Mészáros Károly abszurd vígjátéka nagy rajongótáborra számíthat, mert eredeti, vicces, látványos, emellett nem nevezhető felszínesnek és kiszámíthatónak.

Gunther Strobbe élete nem valami fényes. Írói karrierje nem akar összejönni, az összes kiadó visszautasítja a munkáját, és sikerül beleesnie az apja hibájába is: felcsinál egy nőt – akit mellesleg utál, mert meg akarja tartani a nem kívánt gyerekét.

De mi vezetett idáig? Tulajdonképpen maga a film a múltba való visszatekintést dolgozza fel, belevágva egy-egy jelenbéli eseményt is, ami sokszor hasonló a régmúltban történtekkel. Vagyis Gunther felnőttként gyakran ugyanúgy viselkedik, mint annak idején családja férfi tagjai. Ám ő mégsem teljesen olyan, mint a többi Strobbe…

Függő, őrült, perverz, erőszakos, korrupt, beteg, mocskos… és rendőr. Ő Bruce Robertson, Skócia „büszkesége”, akinél senki sem játssza jobban a játszmákat. Akit a rendőri elnyomás vett rá arra, hogy zsaru legyen, mert a részese akar lenni. Ez a Mocsok, egyszerre felemelő és lélekromboló, vicces és komor, a szétcsúszás újabb „melódiája”, de a legjobb fajtából.

Mindenki életében eljön az a nap, mikor döntés elé áll: hogy nevezzük el a gyereket? Ez a kérdés gyakran torkollik vitába, az egyik fél merészebb nevet adna csöppségének, a másik viszont maradna egy hagyományos, konzervatívabb elnevezésnél. Ami viszont biztos, az Adolf keresztnév egy normális embernél nem játszik. Vincent viszont mégis előáll ezzel az ötlettel a barátai előtt…

A film egy remekmű, ami hiába a három legelcsépeltebb hollywood-i toposzra épül – nyár, család, szerelem -, képes volt valami kivételeset kihozni a témából.

Martin McDonagh-t sokan a „kortárs dráma csodagyerekeként” tartják számon. Már 1996 óta jelentek meg különböző színdarabjai, melyek többségében véve pozitív kritikai visszhangot kaptak, és mára elismert színházi rendezővé és drámaíróvá avanzsált.

Tulajdonképpen ehhez az áldokumentum-vígjátékhoz a Bruno című film vezetett, ugyanis a főszereplőt alakító Sacha Baron Cohen játéka annyira letaglózott, hogy a mozi végén azt mondtam: ez az ember nem normális, látni akarom az összes filmjét!

Woody Allen-nek ismét sikerült egy jó filmet összehoznia. Az Éjfélkor Párizsban című film nagyon is nézhető és élvezhető, de attól függ, hogy ki(k)nek. Ugyanis a sztori egészében történelmünk művészetének nagyjai sorakoznak fel. Úgy, mint Hemingway, Fitzgerald házaspár, Picasso, Dalí és még sokan mások. Tehát, már előre jelzem, aki meg akarja nézni, az gondolja meg kétszer is, hogy mennyire jártas a töriben, mert csak akkor lesz ez az alkotás élvezhető, ha legalább nagyjából tisztában vagyunk az elhangzó nevekkel.

Rengeteg film között szemezgetve szúrtam ki az érdekes című Fifti-fifti (50/50) filmet. Úgy gondoltam üsse kő, lássam miféle fajta. Nos, nem csalódtam, ismét sikerült rátalálnom egy drámára, vagyis jobban mondva dráma-vígjátékra. A sztori valós eseményeken alapul. Nem tudom, valahogy szeretem az ilyen filmeket.

A Magic Mike című amerikai vígjáték a napokban debütál a magyar mozikban. A munkamániájáról híres Steven Soderbergh rendezőnek sikerült ismét egy igen jó kis mozifilmmel előrukkolni. Sajnos ez az alkotás inkább a csajoknak való, hiszen a film férfi sztriptíztáncosokról szól, de természetesen fiúk is megnézhetik, ha másért nem, akkor azért, hogy mit kell tenniük, ha a kapcsolatukat kicsit fel akarnák pörgetni. 

Azzal ültem be erre a filmre, hogy egy jó kis balkáni filmet szeretnék látni. Bár ez nem egy olyan vígjáték, amin minden percben megszakadtam a nevetéstől, de azért nem bántam meg a moziban eltöltött közel két órát.

Két évvel ezelőtt én is ott ültem a moziban, amikor  a Friendship! (Barátság) német filmet vetítették. Egy jó kis üde, mozgalmas vígjátékra számítottam. Elvárásaimat azonban túlszárnyalta, ugyanis nemcsak humoros, eseményekkel teli a film, hanem drámai pillanatokat is magában foglal.

1989-et írunk, Németországban is leomlik a vasfüggöny, David Hasselhof énekel a Brandenburgi kapunál, egész Berlin ünnepel. Veit (Friedrich Mücke) nagyon boldog, mert végre megnyílnak a határok és semmi sem áll az útjában, ugyanis San Fransisco-ba, a „világ legnyugatibb részére“ szeretne eljutni azzal a céllal, hogy megtalálja édesapját. Veit apja kiszökött az USA-ba, hátrahagyva családját. Minden évben kapott Veit a születésnapjára tőle egy képeslapot, amit San Francisco-ból adott fel.