Idén májusban került a magyar mozikba Michel Gondry legutóbbi alkotása, a Tajtékos napok. Az MTVA forgalmazta, így elég nagy reklámkampányt kapott, tehát viszonylag széles nézőközönséghez eljutott. A film az azonos című Boris Vian regény alapján készült, így mint a legtöbb adaptáció, nagyon vegyes fogadtatásban részesült. A Vian-rajongók például helyből elutasították, mondván, hogy Gondry szubjektív interpretációja egyáltalán nem tükrözi a francia író egyedi világképét, a Gondry-rajongók viszont a rendező visszatérését látják benne a Zöld darázsos malőr után.
A film egy szerelem története. Colin (Romain Duris), a gazdag, boldog, fiatal férfi egy nap így szól a barátjához: „Hát a magány tényleg egy undorító érzés. Követelem, hogy szerelmes legyek!” És az is lesz. Megismerkedik Cloé-val (Audrey Tautou), egyből egymásba szeretnek, randevúznak, összeházasodnak, és aztán boldogan élnének. Azonban Cloé tüdejét már a nászúton megtámadja a lótuszvirág, ami aztán fokozatosan felemészti őt is, Colint is és az egész világukat.
A történet habár gyönyörű, de emellett egyszerű és kiszámítható. Nem is ebben rejlik a film varázsa, hanem az univerzumban, amiben ez a szerelem játszódik. Aki olvasta a könyvet, az már nagyon jól ismerheti ezt a szürreális, szimbólumokkal és metaforákkal teli világot, amit aztán fogott Gondry, és ötvözte a tőle már jól ismert (Egy makulátlan elme örök ragyogása, Az álom tudománya) infantilis, álomszerű, impresszív látványvilággal. A rendező végre egymásra halmozhatta mindazt, amiben jó: a stop-motion technikát, a különböző optikai trükköket, a speciális kameramozgásokat és beállításokat, az életre kelő díszleteket. Az eredmény pedig egy vizuális orgia. Egy olyan világot kapunk, ahol minden megtörténhet és semmin sem lehet meglepődni. Találkozhatunk olyan koktélzongorával, melynek minden hangja egy-egy ital, így minden dal más és más koktélt eredményez. Szemmel láthatóvá válik a szinesztézia. Van fahéjas vattacukorfelhő, egérlakótárs, szakács a hűtőben, testmeleggel termesztett fegyverek és még rengeteg szürreálisabbnál szürreálisabb képi allegória. Gondry pedig visszatér a klipjeiből már jól ismert stíluseszközökhöz, és egyedi olvasatában reprezentálja Vian-alapanyagból gyúrt álomvilágot (rendezőnek elég komoly végtag-fétise lehet, ugyanis szinte minden alkotásában megpróbál egy-két kezet vagy lábat megnyújtani, Vian sandacsacsájának vizualizálásával pedig végre maximálisan kiélheti ezt a szenvedélyét). Az eredmény tehát rendkívül intenzív. Gondry nagyon jó forrást választott, amikor Vian regényéhez nyúlt. Korábbi példák már mutatták ugyanis, hogy habár a rendező rendkívül sajátos és erőteljes vizuális világgal rendelkezik, ugyanakkor nem igazán jó az önálló karakterábrázolásban (The We and The I). Vian karakterei azonban letisztultak, nem nagyon kellet már hozzájuk nyúlni, csupán a megfelelő színészeket kellett kiválasztani.
A film azon kívül, hogy látványos, egyértelműen intelligens és szellemes is. Ezek az érdemek azonban főként a könyvnek köszönhetők. Vian a regényében érzékletes kritikát fogalmaz meg korának fogyasztói társadalmáról, a sznobizmusról, a Sartre-kultuszról és természetesen magáról a szerelemről is, mindezt rengeteg fekete humorral és szójátékkal. A Gondry adaptációját bírálók főként ennek a nyelvi szintnek az elsikkadását róják fel a rendezőnek, és való igaz, hogy a film kevés hangsúlyt fektetett a verbalitásra, amit csak lehet, azt képekkel akarta kifejezni. Egyébként is, a könyv, és ezáltal a film is, olyannyira sokrétű, hogy ha Gondry mindent megpróbált volna átemelni, akkor csak egy hatalmas szimbólumhalmazt kaptunk volna, ami a legedzettebb néző számára is fogyaszthatatlan lett volna. Nem lehet felróni a filmnek, hogy nem kelt ugyanolyan hatást, mint az irodalmi alapja. Egy adaptáció mindig a könyvalap egy szubjektív értelmezése lesz, nem másolás vagy utánzás. Tény, hogy a film a véres és morbid jeleneteket mintha megpróbálná néhol elbagatellizálni, de attól még, hogy nem nyomatékosítja a nézőben ezeknek a képsoroknak a brutalitását, a hatás nem marad el. Látható, hogy Gondry milyen tisztelettel kezelte az alapanyagát: film egyik sarokköve volt például a zene, amihez autentikusan Duke Ellington dalait használta fel, majd ezt a Vian-korabeli jazzhangulatot ötvözte modern alternatív zenékkel. Az így kapott egyveleg pedig működik, végig tökéletesen festi alá a film hangulatát.
A Tajtékos napok tehát önálló filmalkotásként fantasztikus, habár a könyv rajongói minden bizonnyal utálni fogják. Gondry számára mindenképp egy csúcspontot jelent ez a film, ahol bebizonyíthatta, hogy milyen tehetséges és különleges rendező. És ezek után már csak bízhatunk abban, hogy ezen az úton haladva tovább valóban elkészíti majd egy másik zseniális író klasszikusnak számító regényét, Philip K. Dick Ubikját, és hamarosan hasonló kellemes filmélménnyel gazdagodhatunk.
