Erős, nem kímél, nem ítélkezik, nem kertel, nevén nevezi a dolgokat, a cím találó: ez itt Anglia. Nagyjából a gondolatok futottak át az agyamon, mikor először láttam ezt a filmet. Azóta egy kezemen nem tudom megszámolni hányszor megnéztem szóban forgó alkotásunkat, pedig be kell vallanom először nehezen ültem le a képernyő elé. Persze ez annak is betudható, hogy nem egy beszélgetés kapcsán „tévesen” ismerőseim az Amerikai história X-hez hasonlították, pedig az Ez itt Anglia bár hasonló témát feszeget, sokban különbözik.

Nem rágja a szánkba a témát, amiről szól, nem próbál minket egyes szereplők mellé, vagy ellen állítani, nem magyarázza túl a deviáns viselkedés mögötti okokat, egyszerűen felnőttnek tekint minket, mint nézőt, és hagyja, hogy magunk döntsünk és gondoljunk utána, hova is helyezzük el a szereplőket a képen. Talán nem is a skinhead-ek problémáját akarja mikroszkóp alá venni, talán nem is az elszegényedést, a bevándorlókat vagy az angol családok boldogulási nehézségeit a falklandi háború után.Bármennyire is hihetetlen, ez a film az emberekről és érzéseikről szól. Szeretetről és annak hiányáról, a gyűlöletről, mely eltorzítja és szakadékba taszítja az embert. Ahogy a rendező Shane Meadows is elmondta: „mindenki azt hitte, elkészítettem a Futball faktor és a Romper Stomper keresztezését: de ebben a filmben az erőszaknak semmi köze ahhoz, hogy az elkövetők bőrfejűek – inkább a személyes gyötrelmeket tükrözi, különösen a befejezésben. Azt akartam megmutatni, milyenek a bőrfejűek a valóságban, amilyennek belülről láttam őket.”

Történetünk borongósan kezdődik, főszereplőnk Shaun (Thomas Turqoose), egy nem kifejezetten átlagos kisfiú: apja halálától szenved, és nélküle kell megküzdenie az iskolai és egyéb atrocitásokkal. Ám hamarosan rátalál Woody-ra (Joseph Gilgun), a helyi skinhead fiatalok vezetőjére, aki pusztán kedvességből befogadja Shaunt csapatába, s innen a történet meglepően szépen alakul. Hiába a skinhead öltözék, a csapatban nem esik szó ideológiákról, sem gyűlölködésről, bár egy kisebb vandalizmusnak szemtanúi leszünk, de ebben kimúlik a csapat erőszakossága. Shaun-nal testvérként bánnak, családra lel és boldogságra, még a szerelmet is megismeri, gondtalan fiatallá válik, mint amilyennek lennie is kéne.

Azonban a semmiből előbukkan Combo (Stephen Graham) a banda régi vezére, aki most szabadult a börtönből és történetünk drasztikus fordulatot vesz. A szeretetet helyét, ami Shaunt eddig körülvette, átveszi a mesterséges gyűlölet, s a feszültség, ami Combo karakterének (s Stephen Graham elképesztő játékának) köszönhetően folyamatosan jelen van, előrevetíti nekünk az elkerülhetetlen és drámai befejezést is. S bár Combo karaktere eléggé negatív kisugárzással jelenik meg a filmben, Meadows tárgyilagos kamerájának köszönhetően még azt is eléri, hogy a film végére őt is, mint érzelmeivel nehezen megküzdő embert tekintjük tele fájdalommal, sem mint a skinhead-ek vérszomjas vezérét.

Persze a végét nem lőném le a filmnek. Mindenki döntse el magának, hogy akarja-e látni az emberi tökéletlenség és gyarlóság tudatos vagy tudattalan cselekvései közt megbúvó motivációkat kutató filmet, és hogy mindazok után, amit látott, mit szól hozzá s a történet csattanójához. Azonban annyit elmondanék, hogy bár sokan hangoztatják, hogy nem a filmekből kell példát venni és megtanulni élni, annyi azonban bizonyos, hogy nem egy történet igyekszik bemutatni nekünk, milyenek is vagyunk valójában, és mire kellene vigyázni. S aki meg akarja érteni a gyűlölet mélyre ható gyökerét, annak szerintem ugyanúgy nagy kedvence lesz ez a film, mint nekem.