A kezdő képsor már tébolyt sugall, anélkül, hogy ismernénk a történetet. Annak a fiúnak a történetét, akinek sarkán három pötty jelzi, ő még fontos lesz. Ő az, aki egyenesen belenéz a kamerába, miközben az lassan közelít arcára. Az a tekintet annyira átható, hogy a néző képes lenne elfeledkezni arról, hogy csak egy színész gyerek néz rá, és szinte bűntudatot érez amiatt, hogy ezeket a gyerekeket most besorozzák… A képsorok alatt Radiohead szól, Thom Yorke éneke először mintha a kép szereplői közül szólna. Úgy gondolom hiteles zeneválasztás volt, hiszen az említett énekes már régebben is működött együtt a gyermekek kizsákmányolása ellen indított kampányokban. Tehát a zene és a kép, elég erősen indítja a filmet, de a végkifejletet nem lehet überelni… És ahogy minden összeáll, az zseniális! Mert ki ne unná már azokat a filmeket, amikben előre lehet tudni minden fordulatot? Na, ez nem olyan film.
A történet elbeszélése nem ezzel a kopaszra nyírt fejű fiúval kezdődik. Van egy gyászoló ikerpár, akik anyjuk utolsó kívánságát teljesítve kutatnak annak (és mint később kiderül, saját) múltjuk után. Először csak a lány indul neki. A film már apró jelenetekkel eljátszik, sokszor amit látunk nem az, aminek először gondolnánk: Jeanne úgy tűnik, egyetemen ül az iskolapadban, elmélázva hallgatja a tanár előadását, de a következő percben már tanársegédként, és mint előadó szól a katedráról. A filmben nem sok bölcsesség hangzik el, de a keresés elején Jeanne tanára a következő tételmondatot osztja meg velünk: „Egy megoldatlan probléma mindig újabb problémákhoz vezet – akárcsak az önfejűség.” Ez a mondat a film történetére is igaz. Érdekes még az is, hogy a problémát matematikai képletként próbálják megoldani: az apa az ismeretlen „x”.
Jeanne jó úton halad a megoldás felé, de amikor egyre komolyabb tényekkel szembesül, segítséget kér az eddig passzív fiútestvérétől, Simontól. Ő végig szkeptikus volt, anyját szinte bolondnak tartva, de mikor megtudja miken ment keresztül édesanyja, érthetővé válik előtte minden. Anyjuk múltja felváltva elevenedik fel a keresésük jelenével, nevekhez és helynevekhez kötött fejezetekkel taglalva. Néha mintha egy-egy jelenet megismétlődne, amikor anya és lánya ugyanott jár (külön idősíkban persze) a busszal. Szívszorító epizódok mutatják be nekünk, Nawal, az anya mit – miért tett a múltban, és végül hogy tér vissza a történet a jelenbe.
„A halál sohasem a történet vége.”
Mint már említettem, ez a film nem akarja, hogy ítélkezzünk. Gondolatébresztő a kemény közel-keleti szokások és vallások áldozatává váló szerelmespár esete, a senkit nem kímélő háborúskodás, a Mária képpel ellátott gépfegyverek ropogása… Isten nevében!? De mindez eltörpül a film tulajdonképpeni főszereplőjének, az anyának szeretete, szeretni akarása mellett. És végül nem marad hiányérzet, minden a helyére kerül. Ez a film katartikus, nem mindennapi; a sok szörnyűségen túl is az életet ünnepli.
Akinek még nem volt alkalma megnézni eme remekművet, annak ajánlom, pótolja amint tudja! :-)
