Martin McDonagh-t sokan a „kortárs dráma csodagyerekeként” tartják számon. Már 1996 óta jelentek meg különböző színdarabjai, melyek többségében véve pozitív kritikai visszhangot kaptak, és mára elismert színházi rendezővé és drámaíróvá avanzsált.
A filmes világban azonban csupán 2004-ben vetette meg először a lábát (lehetséges, hogy azért, mert – saját elmondása szerint – a filmkészítést nagyon nehéznek tartja a színházhoz képest) Six Shooter című művével, mellyel azonnal el is nyerte a legjobb rövidfilmnek járó Oscar-díjat.
A köztudatba pedig 2008-ban robbant be Erőszakik című filmjével, mely a hatalmas „díjeső” mellett a kritikusokat is abszolút meggyőzte. Innentől kezdve olyan nevekkel emlegették együtt, mint Tarantino és Guy Ritchie, akik valóban hatást is gyakoroltak az ír rendező munkásságára.
Mindezek után következett 2012-es filmje, a „Hét pszichopata”. Az ember, ha csinál egy jó filmet, azzal magasra teszi saját magának a lécet, és a nézők/kritikusok akarva-akaratlanul is összehasonlítják azt a következő alkotással. Ez ebben az esetben sem volt másképp, márpedig az Erőszakikkal valami olyat tett le McDonagh az asztalra, amit nehéz lepipálni. Ezt figyelembe véve nem kell meglepődnünk, hogy az új film nem hozta meg azt az osztatlan sikert, amit elődje váltott ki a nézők körében. Kapott hideget-meleget, illetve ez esetben a „díjzuhatag” is elmaradt. Ennek ellenére én úgy gondolom, hogy a Hét pszichopata (és a Si-cu, idióta magyar fordításban) fantasztikus film lett. Olyannyira tetszett, hogy kétszer is hajlandó voltam megnézni a moziban, pedig erre még egyetlen film sem volt képes „rávenni”.
Alkotói válságról már sokan készítettek filmet. Fellininek ott volt a Nyolc és fél, a Coen-fivéreknek ott volt a Hollywoodi lidércnyomás, és még sorolhatnánk. Rengetegen merítettek ihletet az „ihlethiányukból”, így hát Martin McDonagh gondolt egyet, és elkészítette a saját „Nyolc és fél”-jét. Azonban ő azon túl, hogy megmutatta nekünk egy író küszködését az üres lappal, belevitt egy remek paródiát is a történetbe nem másról, mint magáról Hollywoodról.
A történetet nem egyszerű röviden összefoglalni. Adott egy forgatókönyvíró, Marty, aki a Hét pszichopata című művével bajlódik, és az ő barátai, Billy és Hans, akik kutyatolvajlással keresik kenyerüket. Egyik alkalommal sikerül elrabolniuk a gengszter, Charlie imádott kutyáját, aki bármit hajlandó lenne megtenni visszaszerzéséért. A „küzdelem” elkezdődik, Marty-ék próbálják menteni az életüket, közben újabb és újabb titkokra derül fény, senki sem olyan ember, mint amilyennek látszik, mindenkiben ott rejtőzik „egy kis pszichopata”, mindeközben az esetenként már-már abszurdba forduló helyzetek közepette Marty próbál ihletet szerezni, hogy befejezze élete nagy művét.
A karakterek remekül vannak megrajzolva, és a színészek is brillíroznak szerepükben. Aki abszolút elviszi a filmet, az Sam Rockwell Billy-ként. Amikor vászonra kerül, mindenkit lejátszik a jelenetben. Ettől függetlenül persze a többiek is nagyszerűek. Christopher Walken remekül alakítja a békés, nyugodt pszichopatát, de mást nem is várhattunk el tőle. Woody Harrelson dühkezelési gondokkal küszködő, kutyaimádó maffiavezére is remek lehetőséget nyújtott a kibontakozásra, melyet a színész be is váltott. Marty-t (aki minden bizonnyal a rendező alteregója), az ír, alkoholista forgatókönyvírót Colin Farrell játssza. Ez a karakter talán a „legkevésbé pszichopata”, így az Erőszakik Ray-e után ebben a szerepben nem volt annyi potenciál számára, ezért a többiek mellett egy picit elsikkad. Említést érdemel még Tom Waits cameo-ja, ami a szerep kicsinysége ellenére nagyon hálás feladat volt a legenda számára, „beteg” karaktere remekül beleillik ebbe az eszementekkel teli világba, amit McDonagh létrehozott.
Egyértelmű, hogy ezek a „fura figurák” viszik el a hátukon a filmet, illetve a rendezőre jellemző fekete humor, és azok a nagyszerű dialógusok, amiket a korábban már megnevezett Guy Ritchie-től és Tarantino-tól hallhattunk utoljára. Mindemellett nagyszerű, ahogyan a rendező sorra veszi a hollywoodi filmes kliséket, amiket ő is felhasznál a történet során, ám azokat olyannyira kicsavarja, és abszurd módon mutatja be, hogy abszolút parodisztikus jelleggel ruházza fel. Számomra hatalmas felüdülés volt a mai filmek világában egy ilyen groteszk, fekete humorú, önironikus filmet látni, ahol az ember felszabadultan nevethet Hollywood balgaságain, egy-két remekbe szabott káromkodós poénon, sőt, még egy normális történetet is láthat közben. És a végén még az a forgatókönyv is elkészül.
