Mindig nagy figyelemmel tekintettem a soron következő Superman filmeket. Nem azt mondom, hogy óriási rajongója vagyok az Acélembernek, de kisebb koromban többször is megnéztem a Christopher Reeve-féle mozifilmeket. Attól a ténytől pedig még most is kiráz a hideg, hogy a szinte sérthetetlen Superman alakítói közül George Reeves állítólag öngyilkos lett, a már említett Christopher Reeve pedig egy szerencsétlen baleset következtében lebénult.
Sokat néztem az Acélember két modernkori sorozatát is a kedves és romantikus Lois és Clark: Superman legújabb kalandjai-t, valamint a mára kultikussá vált Smallwille-t. 2006-ban Bryan Singer megrendezte a sokak által várt Superman visszatér című filmet, de az sajnos csak egy Christopher Reeve előtti főhajtásként értékelhető (Brandon Routh ugyanis megszólalásig hasonlít a tragikus sorsú színészre), művészi értelemben nagyon gyengén sikerült.
(Forrás: www.legendary.com)
2013-ban aztán ismét eljött a pillanat, amikor a világ talán legnépszerűbb képregényhősét a mozivásznon láthatjuk. A rendezői széket az a Zach Snyder foglalta el, aki már több képregényadaptációt is rendezett, méghozzá elég sikeresen, gondoljunk csak a 300-ra, vagy a Watchmen: Az őrzők-re. Ezek az alkotások mind-mind vizuális gyönyört okoznak a szemnek, és tulajdonképpen egész korrekten adaptálták az eredeti művek történetét, mondandóját is. Az pedig csak még jobban növelte az érdeklődést és ezáltal a mércét is, hogy kiderült, a produceri teendőket az a Christopher Nolan látja el, akinek többek között a Batman-trilógiát is köszönhetjük. Az összképen egyedül az ejtett foltot, hogy a forgatókönyvet arra a David S. Goyerre bízták, aki a Dark City-n kívül eddig minden írásával megbukott. Történeteket nagyon jól tud írni, de a komplex forgatókönyv valahogy nem az ő asztala.
(Forrás: www.salon.com)
Amikor beültem a filmre, csak arra vágytam, hogy kiszakítson azac mindennapjaimból és elvarázsoljon. Abban a 140 percben semmire nem akartam gondolni, csak élvezni akartam Superman következő kalandjait. A történetet most nem írom le, elég annyi, hogy ez ismét egy eredettörténet, a film első felében szinte ugyan azt a sztorit kapjuk, mint az 1978-as mozifilmben. Később azonban beindul a gépezet és Clark Kent emócionális vívódásai után egy ősellenség, Zod tábornok feltűnése indítja be a lényegi történetet. Az egész film tulajdonképpen arról szól, hogy felvállalhatjuk-e magunkat egy olyan világban, ahol az emberi előítéletek kitaszíthatnak, sőt lelkileg megnyomoríthatnak minket.
A vizuális megvalósítás ismét tökéletesre sikerült, bár nem 3D-ben néztem, de így is majd elájultam a gyönyörű képek láttán. A forgatókönyvvel viszont ismét gondok voltak, és sajnos a rendező sem mert művészileg jobban belenyúlni a megszokott hollywoodi klisékbe. Pedig annyira jó lett volna egy olyan Superman film, amiben az első elő-előzetes hangulatát élhetjük át több mint két órában. Ehhez képest kapunk egy tökéletes biztonsági játékot, amely meg-meg villant egy tökéletes Acélember filmet.
(Forrás: www.flicksandbits.com)
A színészi játékra igazán nem lehet semmi panasz, minden főszereplő hiteles, és a karakterek közötti kémia is jól működik. Henry Cavill hibátlan Superman, de a show-t a Zod tábornokot alakító Michael Shannon lopja el, aki csodálatosan alakítja a bekattant vezért. A film egyik utolsó jelenetében pedig olyat művel, hogy szabályosan féltem a moziban, ez pedig nagyon ritkán fordul elő velem.
Összességében megkaptam azt, amit vártam, és ha nem is kapcsolt ki teljesen (részben a klisék miatt), azért a film 90%-ában elvarázsolt. Mindenkinek ajánlom, aki szereti az akciódús látványorgiát, egy kis lélektani töltettel.
