A Beszélnünk kell Kevinről számomra 2011 egyik legkiemelkedőbb alkotása. Lynne Ramsay brit rendezőnő harmadik filmjével olyan finoman megkomponált pszicho-thrillert rakott le azt asztalra, ami nagyon ritka ebben a műfajban. Az anyaság kérdéskörének azt a részét boncolgatja, amely általában tabu szokott lenni, nem csak a filmművészetben. A kérdések pedig így hangzanak:  Mennyiben vonható felelősségre egy anya a gyermeke cselekedeteiért? Az emberi gonoszság önmagától generálódik, vagy a neveltetéstől, a környezettől alakul ki?

Eva (Tilda Swinton) megpróbálja helyrehozni életét, de az előítéletes emberekkel nehéz dolga van. Minden egyes nap éri valami atrocitás, pl. a házát és a kocsiját piros festékkel öntik le, vagy az utcán látszólag minden ok nélkül felpofozzák. A legrémisztőbb az egészben  az, hogy úgy tűnik ez számára teljesen természetes. Magányos, sőt remete életet él, de a folyton fel-feltűnő flashback-ek arról tanúskodnak, hogy nem volt ez mindig így.

Eva élete akkor vált pokollá, mikor teherbe esett fiával, Kevinnel (Ezra Miller). A legrosszabb anya-fiú kapcsolat iskolapéldája ez. A folyamatos engedelmetlenségek, rosszindulatú cselekedetek mind inkább arra ösztönzik Eva-t, hogy meggyűlölje első szülött fiát. Férje (John C. Reilly) sem segít neki az egyre inkább nyilvánvaló tragédia megelőzésében; szerinte Kevin csak egy tipikus fiú. Eva akkor lel egy kis nyugalomra, amikor megszületik második gyermekük, Celia. Kapcsolatuk olyan idilli, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Azonban Kevin egyre fokozódó gonoszsága összetör minden emberi kapcsolatot. Akkor látunk rajta némi emberséget, amikor a Tell Vilmos történetek hatására elkezd érdeklődni az íjászat iránt. Ez az enyhülés azonban csak a játszma része, ami olyan borzalmakhoz vezet, amit elképzelni is alig tudunk.

A film vágása és szerkesztése zseniális, nem lineárisan mutatja be a cselekményeket, hanem több idősávban, apránként, a feszültséget egyre jobban fokozva. Tilda Swinton korszakos zsenije tökéletesen visszaadja a lelkileg meggyötört, minden szinten megalázott anya karakterét. Külön ki kell emeljem a Kevint megformáló Ezra Miller félelmetes alakítását, róla még biztosan hallani fogunk.  A film képi világa egyáltalán nem tolakodó, jól jelzi ezt, hogy pl. a kezdő képsorban is megidézett (La Tomatina fesztiválon), paradicsomban tobzódó emberek látványa talán a legdurvább vizuális thriller elem az egész filmben. Ramsay olyan klasszikusokat idéz meg, mint Stanley Kubrick Ragyogása, vagy Alan Parker Angyalszíve.

A fenti kérdésekre mindenkinek saját magának kell megtalálnia a válaszokat, mert azok nincsenek a szánkba rágva. Én a behaviorista emberképpel értek egyet, miszerint sem jók, sem gonoszak nem vagyunk, hanem a környezetben lejátszódó események hatására leszünk ilyenek vagy olyanok. A film viszont megingatott ebben a hitben, ezért már megérte megnézni és elmélyedni a történetben. A film iránt érdeklődőknek pedig - Churchill után szabadon - nem ígérhetek mást csak vért (ha nem is szó szerint), erőfeszítést, és könnyeket.