Függő, őrült, perverz, erőszakos, korrupt, beteg, mocskos… és rendőr. Ő Bruce Robertson, Skócia „büszkesége”, akinél senki sem játssza jobban a játszmákat. Akit a rendőri elnyomás vett rá arra, hogy zsaru legyen, mert a részese akar lenni. Ez a Mocsok, egyszerre felemelő és lélekromboló, vicces és komor, a szétcsúszás újabb „melódiája”, de a legjobb fajtából.

Bruce-t előléptetésétől csak egy gyilkossági ügy megoldása választja el. Erre a helyre azonban többen is pályáznak, ezért mindent elkövet, hogy a többieket egymás ellen fordítsa, megszégyenítse, tönkretegye. Mindeközben azonban maga Bruce is elindul a lejtőn lefelé. A film a főszereplő teljes széteséséről szól, szórakoztató formában.

Jon S. Baird rendező, akinek néhány felejthető munka van a háta mögött, nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, Irvine Welsh regényét szándékozza megfilmesíteni. Ráadásul nem csak a rendezői, de a forgatókönyvírói feladatokat is magára vállalta. Ennek ellenére sikerült egy remek, pörgős, szórakoztató filmet összehoznia.

Sikeresen vette az adaptáció okozta akadályokat. Egyrészt a narrációs problémákat: a narrátor személyét leszűkítette csupán a főszereplő alakjára. Legnagyobb érdeme azonban, hogy a könyv nyomasztó, lehangoló, kínzó hangulatát átültetve egy (a könyvnek megfelelő) morbid, fekete humorral telített, ámde abszolút vicces, szórakoztató atmoszférájú filmet hozott létre.

Ez leginkább Bruce Robertson jellemében csúcsosodik ki, akit (a regénnyel ellentétben) minden szemétsége, gonosz húzása és korruptsága ellenére kedvel a közönség. Én személy szerint akkor váltam abszolút rajongójává a karakternek, amikor odaült egy hajléktalan mellé, és csupán ennyit mondott: „Úgy hallottam hideg karácsony lesz.”

Mindez persze csak részben a forgatókönyvíró érdeme. Az egész film nem ütne akkorát, ha James McAvoy nem alakítana hatalmasat a szétcsúszott rendőr szerepében. Abszolút elviszi a hátán az egész műsort. McAvoy-ra már korábban is felfigyelhettünk, de véleményem szerint legutóbbi két filmjével, a Transszal és a Mocsokkal bizonyította, hogy helye van a legjobbak között. Ezért is szomorú, hogy egyik film sem kapott akkora visszhangot, mint amekkorát megérdemelnének.

A színészi játékon kívül még említést érdemel a nagyszerű operatőri munka, illetve a remekül összeválogatott filmzenék. Személyes kedvencem, amikor Bruce és Blades a 99 red ballons című számra „beveszik” Hamburgot.

Mivel Irvine Welsh-adaptációról van szó, az emberek óhatatlanul késztetést éreznek, hogy összehasonlítsák a filmet a Danny Boyle rendezte Trainspottinggal, így emellett én sem mehetek el szó nélkül. Noha a Trainspottingról mindenki ódákat zeng, jogosan, a Mocsok, ha nem is éri el elődje szintjét, de megér egy imát, és méltó követője annak. Kétség sem férhet hozzá, hogy hamar kultstátuszba emelkedik. Ez egy ilyen dolog.