A film egy remekmű, ami hiába a három legelcsépeltebb hollywood-i toposzra épül – nyár, család, szerelem -, képes volt valami kivételeset kihozni a témából.

Nat Faxon és Jim Rash vettek egy teljesen mindennapi történetet, amit teljesen átlagosan és életszerűen tálalják a nézőknek. És éppen ez teszi olyan hihetetlenül lenyűgözővé a filmet. Egy pillanatra sem untatnak vagy próbálnak felfújt igazságokkal filozofikusnak tűnni („A nagy erő nagy felelősséggel jár."). Olyannak mutatják be az eseményeket, amilyenek a valóságban is.

A főhősünk, Duncan (Liam James), éppen egy olyan nyár előtt áll, amit együtt kell töltenie az édesanyjával (Toni Collette), annak új és kifejezetten udvariatlan barátjával, Trenttel (Steve Carell), na meg persze az illető nem túl kedves lányával Steph-fel (Zoe Levin).

Duncant a kínos és vontatott nyártól az elején úgy látszik, nem menti meg semmi; amíg el nem kirándul a közeli csúszdaparkba, ahol megismerkedik Owennel (Sam Rockwell).

A trailer alapján alapos gyanú élt bennem, hogy a filmet csupán Owen tökéletesen megírt viccei fogják élvezhetővé tenni. Nagyot tévedtem, viszont annál kellemesebben csalódtam. A poénok jól komponáltak és tökéletesen időzítettek. Az egész film dinamikáját meghatározzák, de az íróként is ténykedő rendezőpáros szerencsére nem esett túlzásba.

A film drámai elemeit nem teszik komolytalanná a csúszdapark kissé lökött szereplői, emellett Owen csattanós és elhadart szellemességei is arra hivatottak, hogy megmutassák Duncannek, van szórakozás is a nyárban.

Trent nagyon emberi példája a hűtlen ötvenes férfinak, aki mindemellett végtelenül cinikus jelenlegi párja egyetlen fiával. Duncan súrlódásai a férfival nincsenek eltúlozva. Hideg realitással mutatják be, ha két ember nem kedveli egymást, pedig szétesett családjaik romjaiból kellene újat építeniük, a szép szavak nem elegendőek. Trent bizalomról és egységről papol, miközben gyerekes elégtétellel hozza lépten-nyomon kellemetlen helyzetbe mostohafiát.

Ezzel persze nincsen vége a nehézségek listájának, amikkel Duncannek szembe kell néznie. Viszont egyik sem legyőzhetetlen akadály, és sokunk már találkozott némelyikkel. Ez teszi olyan közelivé a filmet.

A legtöbbünknek volt már része kínos családi vacsorában. Nem kell bemutatnom azt a feszült csöndet, ami láthatatlan plusz egy főként megtelepszik az asztalnál vagy ahogy a egymásra sandítunk a villáink felett, várva, hátha valaki megszólal. Ez ebben a filmben tökéletesen van bemutatva. Megfelelően rövidek ezek a pillanatok, de ütősek. Amikor Duncan végre felpattanhat az asztaltól, egyszerre lélegzünk fel vele. Mintha valami hőstettet hajtott volna végre, pedig csak egyetlen vacsorát bírt ki illemtudóan.

És a rendezők végső győzelmeként meg kell említenem a szerelmi szálakat. Mind kifogástalanul reális és érzelmes. Duncan első nyári szerelme nem több, de nem is kevesebb, mint amit várhatunk tőle. Szívet melengető, de kérészéletű dolog. Épp ebben rejlik a csodája.

Ez a film egy megindító, humoros és egyedülálló remekmű. Elhiteti a nézővel, amiről szól. És egyben emlékezteti is: az első igazi nyárra.