A bosszúállás bosszúállást szülhet - talán ez is lehetne ennek a történetnek a mondanivalója. A Blue Ruin egy olyan film, ami a hollywoodi társaitól eltérően nem akar nagyzolni egy-egy jelenet erejéig, egyszerűen csak tisztán, reálisan megmutatja egy ember fájdalmát, lecsúszását, majd újra felemelkedését a végső összecsapásra. Ám, ha az ellenfél nem is az igazi ellenfél, az ellene elkövetett hibák pedig már nem visszafordíthatóak, kezdetét veheti egy olyan reménytelen macska-egér játszma, amelynek már nem lehet véget vetni. Vagy ha mégis, milyen áron?

Főhősünk, Dwight egy egészen érdekes figura. Hajléktalanként betör házakba, hogy egy jó forró fürdőt vehessen, és kukákból eszi azt, ami még számításba jöhet, mint étel. Ami ennek az életnek mégis ellentmond, az az, hogy van egy autója, amiben meghúzhatja magát, esténként pedig könyveket olvasgat. Tehát a kérdés, hogy mégis ki ez a Dwight, és mi történt vele?

Mikor egyik reggel rendőr kopogtat a kocsija ablakán, és meglepően kedvesen szólítja a férfit, hogy muszáj beszélnie vele, mert történt valami, ez csak még több kérdést vet fel, így a feszültség csak tobzódik, a néző pedig alig várja, hogy kövessék végre egymást a jelenetek, és beáll egyfajta információ éhség. Azt gondolnánk ezt már nem is lehet tovább fokozni, ám mégis…

Ugyan kapunk apró morzsákat arról, hogy kiengedtek valakit a börtönből, akitől Dwight tarthat, de ennél konkrétabb mondatok nem hangoznak még el. Ezután igazán gyorsan történik minden, mivel a főszereplő kb. az első félóra után fejbe szúrja félelme tárgyát, akiről már abban a pillanatban kiderül, hogy nem ő az az ember, aki ártott a családjának…

A történetet még tovább bonyolítja, hogy az áldozat családja bosszút fogad Dwight ellen. A főszereplőnk ezután csak egyet akar: megóvni nővérét és unokahúgait a borzalmaktól, illetve hogy a háborúnak végre vége legyen.

De a főhősnek vállalnia kell a következményeket. Tulajdonképpen a jó és a gonosz harca kezdődik meg evvel (habár a jó sem jó), ahol Dwight képviseli a józan gondolkodást, és Clelandek az elvetemültséget. A film során még jó néhány elhallgatott titok derül ki, és azt is megtudhatjuk (Dwighttal együtt), hogy mi az az apropó, ami összeköti a két családot, és ami elindította ezt az egész lavinát.

Mivel a főszereplő nem egy Bruce Willis alkat, sőt nagyon is esetlen, így picit a komoly jelenetek, ha nem is humorossá, de lazábbakká válnak. Ami azért pozitívum, mert nem egy száraz filmet kapunk, hanem egy jól kidolgozott alkotást, amely egyszerre lesz izgalmas, érdekes, titokzatos és nagyon is valóságos. Ez utóbbi állítást Dwight karaktere tükrözi a legjobban, amit Macon Blair remek alakításának köszönhetünk.

Jó képekkel dolgozik a film, a zenei aláfestés is rendben van. Amit viszont hiányoltam, az a flash back használata, vagyis, hogy mi történt a múltban, és hogy jutott el a főhős idáig. De talán ennek az eszköznek a nélkülözése teszi egyedibbé és titokzatosabbá ezt az alkotást. Összességében maga a sztori hatásos volt, nem az a tömeggyártott, 80 ilyet láttam már kategória. Ezeket tekintve pedig, csak ajánlani tudom mindenkinek.