David Gordon Green rendezőt méltán hívhatjuk az amerikai független film „csodagyerekének”. Mindössze 25 éves volt, amikor megrendezte élete első nagyjátékfilmjét, a George Washington című szuper kis filmet. Következő alkotásai (Az 'Igazi', Áramlat, Angyal a hóban) is hasonló színvonalúak voltak, és lassan már eljutottunk oda, hogy tűkön ülve vártuk, mikor jön ki az újabb Gordon Green remek. 2008-ban aztán megérkezett az Ananász Expressz című vígjáték, ami ugyan jó kritikákat kapott, mégis elkezdett az ember furcsán érezni. A következő két filmje (Király!, A bébisintér) be is igazolta a félelmeket, a rendező elkezdett ostoba, blődli humorban tobzódó vígjátékokat gyártani. Nyilván Gordon Green is – mint megannyi színész és rendező –, elkezdett a jövőjére gondolni, és a bankszámlájára minél több pénzt belapátolni. 2013-ban aztán fordult a kocka, és a rendező ismét elkezdett csodás filmeket alkotni. Előbb jött a Prince Avalanche – Texas hercege című édes-keserű vígjáték, majd a fesztiválkedvenc Joe.
Nagyon jól állhattak a csillagok, amikor Larry Brown Joe című regényének megfilmesítését elkezdték, és leszerződtették a film főszereplőjének a mostanában értékelhető filmben csak hébe-hóba szereplő Nicolas Cage-et. Az az igazság, hogy Cage sosem felejtett el színészkedni, egyszerűen minden filmet elvállal(t), ami komoly gázsival jár. A Joe után azt mondom, hogy ha minden negyedik vacak filmre jut egy gyöngyszem, akkor hajrá!
A film története egy klasszikus sztori a barátságról, az erőszakról, az apa-fiú kapcsolatról, és az alkoholizmusról. A címszereplő egy kiégett emberi roncs, aki nemrég szabadult a börtönből, és megpróbál nem bajba keveredni. Mechanikusan végzi a munkáját, és nem érdekli más, csak a pia, a kurvák, na és az örökké vicsorgó kutyája. Joe tehát egyáltalán nem egy pozitív figura, de ebben a világban amúgy sincs senki, akinek reménye lehet a jobb életre. A tinédzser Gary (Tye Sheridan) is végtelenül nehezen boldogul, az apja (a zseniális Gary Poulter) alkoholista, erőszakos dühkitöréseit nemcsak neki, de az anyjának, és a húgának is el kell szenvednie. Joe és Gary egymásra találása törvényszerű volt, a férfi munkát ad a fiúnak, és nem csak barátja, de szinte pótapja lesz neki. Amikor már azt hihetnénk (10 felejthetetlen percen keresztül), hogy mégiscsak van egy kis reménysugár, minden a visszájára fordul, és Joe kénytelen kibújni alkoholgőzös álarca mögül.
A film egészen finom eszközökkel mutatja be az emberi dilemmákat. A fiú, aki képtelen revansot venni az apján, és eltűri a folytonos verést, és megalázást. A férfi, aki segítene ugyan a fiún, de nem tudja hogyan kell, hiszen kiveszett belőle minden józanság. Nagyszerű érzékkel megrajzolt karakterek ezek, akik nem akarják megváltoztatni egymást vagy a környezetüket, csupán túl akarják élni a mindennapokat.
Remek színészi játék, csodálatosan megírt forgatókönyv, az első perctől magába szippantó hangulat, gyönyörű képi világ, nagyszerű rendezői munka. Mi kellhet még egy zseniális filmhez? Nos, pont az a megfogalmazhatatlan plusz, ami valahogy mégis kimaradt a Joe-ból... Ennek ellenére a végeredmény nagyon jó, és élvezhető lett, tipikusan olyan film, amire napok múlva is visszagondolsz.
Ajánlom minden Nicolas Cage utálónak, a kegyetlen Texas-i táj szerelmeseinek, és azon mazochista társaimnak, akik szeretik, ha (másfél órán keresztül) a szívüket egy kicsit kifacsarják.
Kép forrása: Titanic Filmfesztivál
