A hipszterfilmként is emlegetett Frances Ha, Tarantino egyik kedvenc filmje 2013-ból, egy igazán könnyű darab. Rendezője az a Noah Baumbach, aki többek közt Wes Anderson Édes vízi élet című filmjének forgatókönyvét jegyzi, rendezői munkái közül pedig a Greenberg volt a legutolsó.
A történet egy 27 éves nő, Frances (Greta Gerwing) köré szerveződik, aki legjobb barátnőjével, Sophieval (Mickey Sumner) él New Yorkban. Táncos akar lenni, de finoman szólva sem olyan alkat. Gyakornokként dolgozik egy társulatnál, így nincs biztos keresete. Ragaszkodása a barátnőjéhez és a kettejük egységének felbonthatatlanságához olyan mértékű, hogy nem csak visszautasítja barátja, Dan kérését, hogy költözzenek össze, de szakít vele (persze nem csak ezért). Sophie eközben rálép arra a bizonyos útra, amiről Frances még csak tudomást sem akar venni, és a lány legnagyobb megdöbbenésére a barátnője költözik el, így a lakhatása is teljesen bizonytalanná válik.
Mivel egy dramedyről van szó, így ezeket a problémákat a film nem veszi vér komolyan. Üdítő darab marad, ami többek közt a barátságról, az életről és annak megpróbáltatásairól mesél (és nem prédikál). A Francesszel történt események inkább kalandokként, mint nehézségként értendők, hiszen tulajdonképpen tök buli az élete. Lakásról lakásra vándorol kötöttségek nélkül, miközben keresi önmagát és a boldogságot. Feltűnik egy fiú, Benji (Michael Zegen), akivel sok minden történik és mégis semmi. Frances nem igazán érzi magát felnőttnek, amit ő maga is kimond, de valahol érzi, hogy kezd egy bizonyos lélektani határt átlépni: már ami a korát, a viselkedését és az életmódját illeti. (Például gondolkodás nélkül elruccan egy hétvégére Párizsba, holott az albérletre sincs pénze.)
Greta Gerwing tökéletesen azonosul a bohókás, vicces, rendetlen és suta Frances szerepével, amihez valószínűleg nagyban hozzájárult, hogy a forgatókönyvet közösen írták Baumbachal. A filmnek sajátos hangulatot kölcsönöznek az improvizatívnak tetsző párbeszédek, amelyekből kibontakoznak, megismerszenek a karakterek. Fontosnak érzem kiemelni, hogy ez a film azon ritka darabok közé tartozik, amelyben semminemű szexualitás nincs vizuálisan megjelenítve (csak beszélnek róla). Ez számomra azért pozitív, mert egyáltalán nem okoz semmilyen hiányérzetet és révén, hogy rendkívül kevés az ilyen, szinte forradalminak nevezhető.
A filmből sugárzik a város (NYC) és a modernista film szeretete. A tematika (az útkereső kallódó figura) és annak bemutatása (töredékes elbeszélésmód, amelyben a különböző lakhelyek szerint bomlik epizódokra a történet) a francia újhullámot idézik meg. A fekete-fehér képek ugyanakkor azt is sugallják, hogy a felvetett témának, életérzésnek mindegyik korban van aktuálisa. Könnyed és kedves független film, ami a felszín alatt olyan tényleges dilemmákat feszeget, mint hogy csinálja-e az ember azt, amit szeret, vagy meg kell alkudnia ahhoz, hogy megéljen. Hatásossága abban rejlik, hogy humorral dolgozza fel mindazt, amit nehezen is meg lehet élni.
