A román újhullámos rendezőként aposztrofált Cristian Mungiu, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című abortuszfilm után ismét egy megosztó témát vitt vászonra. A 2005-ben történt valós eseményeket Tatiana Niculescu Bran dokumentarista regény formájában dolgozta fel. Ez adta az alapot a rendezőnek a történet újragondolásához, amelyért 2012-ben Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját nyerte el, a két főszereplő, Flutur és Stratan pedig megosztva kapták a legjobb női főszereplőnek járó díjat.
Alina (Cristina Flutur) és Voichita (Cosmina Stratan) együtt, egy árvaházban nőttek fel. Barátok, vagy kicsit többek annál. Voichita egy román ortodox kolostorban él a pappal és több apácával. A pap személyében egyben szülőre is talált, papának szólítja. Az egyház befogadta őt, ahogy ő is Istent. Alina Németországból érkezett pár napra, hogy magával vigye az egyetlen embert, aki fontos/létező számára. Egykori szerelme Voichita azonban már más úton jár. Az apáca a jövőt illetően kezdetben bizonytalan, de a pap válaszút elé állítja. Ha elmegy, nincs többé visszatérés számára. Alina képtelen elfogadni a lány döntését, és vele marad. Hamarosan roham tör rá, és pszichiátriára kerül.
A film olyan egyszerű és naturalista, mint a kolostorban élők élete és a körülményeik. Nincs áram, kútból hordják a vizet. Zord állapot uralkodik az Isten háta mögötti, a falutól távol eső kolostorban. Szinte érezni a csontig hatoló hideget. Komor hangulat árad mindenből. Az egyre fokozódó feszültséget már Alina belépésekor megalapozza a figyelmeztető felirat: „Ez az Isten háza. Más vallásúaknak tilos a belépés. Higgy, és ne kételkedj!”
A történet egy meghatározhatatlan korban és térben játszódik, ami leginkább a középkort idézi meg. Ezt a képzettársítást erősíti, hogy Alina rohama hisztériaként, egyfajta „női betegségként” jelenik meg azáltal, hogy először akkor tör a lányra, amikor menstruál. Akárcsak a középkorban, boszorkányként tekintenek rá, az apácák rettegnek tőle. A kórházban zajló események is a régmúltat idézik azzal, hogy a betegség egyszerűen nincs kimondva. Nem halljuk a diagnózist az orvos szájából, holott gyógyszereket ír fel a lánynak. Csak annyit mondanak, hogy nagy a baj és pihennie kell. Ez olyan érzetet kelt, mintha nem a 21. században lennénk, mintha teljesen elmaradott lenne az orvostudomány, noha a beteg skizofréniára utaló jeleket mutat pl. hangokat hall.
A kórházban helyhiány van, ezért Alinát „hazaengedik”. Visszatér a kolostorba, és megpróbál beilleszkedni, imádkozik, gyón, csakhogy Voichitával lehessen, de nem megy. A két lány kölcsönösen próbálja meggyőzni egymást: Voichita Istenben, a kolostorban látja a boldogabb élet reményét, Alina pedig Voichitával, Németországban. Alina féltékeny és dühös, amiért Voichita nem őt, hanem Istent és az új közösséget választotta helyette. Nem tud beilleszkedni, miközben az egyház tagjai az egyre súlyosbodó rohamait a Gonosznak tulajdonítják. Így jutnak el az ördögűzésig. Hogy a lány ne tegyen kárt magában, egy keresztet mintázó deszkából készült hordágyat eszkábálnak számára, ahova kikötözik. Napokra. A Gonosz erőre kapását, a lány éheztetésével akadályozzák meg. Tulajdonképpen, ha a részletektől eltekintünk, Jézus halálát reprodukálják.
A film azért nagyszerű és nyugtalanító egyszerre mert mindezt úgy mutatja be, hogy közben nem ítélkezik. A rendező hatásvadász módon a vallási fanatizmus általi halál kegyetlenségére, a valláskritikára is kiélezhette volna a történetet, de nem így tett, és bölcsen objektív maradt. A film formanyelvére is az objektivitás jellemző: az operatőr, Oleg Mutu főleg totálokkal, hosszú beállításokkal, sokszor kínzóan hosszú, de szükséges valós időtartammal dolgozik, ami egyfajta dokumentarista gesztusként hat.
Az otthontalanság, a hontalanság, a talajvesztettség definiálására a Dombokon túl tökéletesen alkalmas. Tipikus története annak, amikor senki nem tehet semmiről, csak megtörténik a dolog és kész. Sokféle olvasta van az alkotásnak, sokan támadták a rendszer-, a társadalom- és a valláskritikai él miatt. Ez mind igaz is, meg nem is, hiszen ott húzódik mindegyik a felszín alatt, de egyik sincs kimondva. Mungiu nem foglal állást. Én is pusztán abban tudok, hogy Alina számára tulajdonképpen megváltást jelent a halál, hiszen mindenhonnan kirúgják (a kolostorból, a kórházból, sőt egykori nevelőszülei is), senkinek sem kell, a szerelme pedig „elhagyta”. Kiúttalansága a halálával nyert feloldozást.
