Los ojos Julia, vagyis Júlia szemei. A cím felidézheti bennünk a romantikus pillanatot, amikor Rómeó először belenézett Júlia szemébe és azonnal beleszeretett…  Na, itt egyáltalán nem erről van szó, vagyis vannak rá utalások, de bár ne lennének (erről majd később). Ez ugyanis egy remek „thriller kicsit talán horror” tudjátok ez az a műfajkeresztezés, amit Hollywood és a vele azonosított amerikai filmgyártás mostanában hanyagol. Nem úgy, mint a ’90-es években. Az óceánon innen viszont, a spanyolok számomra már-már áll leejtősen jól csinálják.. Picit több mint 2 éve mutatták be, az „Amíg alszol” c. filmet, amihez foghatót nagyon régen láttam. Talán a műfajban etalonnak számító „Hátsó ablak (’54-es)” c. filmhez tudnám mérni, ami elég sokat elmond. Így nekem magas lett a mérce a Júlia szemeinél is, amely bizonyos részeiben kifogástalannak és zseniálisnak mondható, de mégis sikerült pár forgatókönyvbéli hibával elrontani az összképet.

Adott egy meglehetősen csinos és mély dekoltázzsal felszerelt vak hölgy, akit egy idegen alak figyel a házában. A nő teljesen kikészül idegileg és öngyilkos lesz, majd jön a húga Júlia oldalán hozzá képest enyhén túlkoros férjével, és valamiért tök tisztázatlan körülmények között, ahogy az lenni szokott, ott maradnak és elkezdik felderíteni az öngyilkosság gyanús részleteit. Júlia nagyon beleássa magát a dologba, a férj viszont megpróbálja megállítani a nyomozást, hiszen félti felesége szeme világát, mivel ő (mit ad Isten) pont abban a ritka betegségben szenved, amiben egykori sógornője. Szóval a nyomozás és a sötétben való futkorászás okozta stressztől szeretné megkímélni hitvesét. Aztán a nő állítja, hogy valaki őt is figyeli, a húga öngyilkossága meg nem ön-, hanem gyilkosság, erre a rendőrök komplett hülyének nézik (éljen a klisé!). Júlia végül megvakul, de az alattomos árny így is kísérti tovább…

Mint az az ízelítőből valószínűleg kiderült NEM a történet ezen része az, ami számomra izgalmassá tette a filmet. Sokkal inkább a vakság ábrázolása, a film szépen lassan mutatja be nekünk egy világtalan ember életét. Itt jegyezném meg a filmben majdnem mindenki vak, vagy az lesz, ezt kicsit soknak éreztem. Az viszont kétségtelen, hogy a világtalanság bemutatása nagyon jól sikerült! Aki elkezdi nézni a filmet és nem nagyon ismer vak embereket, biztosan átértékeli a fogalmat. Minden egyes viszontagságot megmutatnak azzal, a kiszolgáltatottsággal együtt, amellyel egy látás vesztett embernek együtt kell élnie. Az operatőri és rendezői munka erre még rátesz egy lapáttal, nagyon finom eszközöket használnak arra, hogy a néző is minimálisan, de át tudja érezni, milyen lehet a látás képessége nélkül élni. Júlia lassan kialakuló vaksága alatt, többször láthatunk az ő szemén keresztül, amikor pedig már teljesen elveszíti szeme világát, nem mutat a kamera egyetlen arcot sem.  Eltakarnak olyan részleteket is, amelyekről sejtjük, hogy ott vannak, és abból megtudnánk ki is a titokzatos idegen, vagy hol van, viszont ezeket a nő sem láthatja, ő is csak sejtheti. Így sokkal jobban át tudjuk élni a főszereplő viszontagságait. Ez a része a filmnek tényleg zseniális, és nagyon jellemző a spanyolokra, hogy az ilyen eszközöket jól tudják használni.

A film mély pontja, nem is az a sok klisé, amelyek nyilvánvalóan, jelen vannak az első fél órában, ezeket a kiváló "vakság kidolgozás" elfelejtené, mert ilyen történetekben nincs igazán új a nap alatt. Az a lényeg ma már, hogy úgy tudják bemutatni nekünk, ahogy még nem láthattuk és ez sikerült, viszont van egy számomra teljesen érthetetlen szerelmi szál, ami annyira sikeres, mint egy Hulk márkanevű ösztrogén tabletta.  Teljesen kidolgozatlan, az erre épülő körülbelül 3 rövid jelenetben annyira, de annyira szeretnénk elhinni a Júliát játszó hölgy(Belén Rueda) kifogástalan színészi játékának, hogy ő tényleg nagyon szerelmes, meg ez tényleg nagyon érzelmes dolog, ami a vásznon zajlik, de inkább csak ülünk, és azon gondolkodunk, hogy egyáltalán mi ez, meg mikor lépünk át ezen a mellékszálon, hogy visszatérjünk a valódi izgalmakhoz!?  Aztán a szintén kiváló végkifejlet után jön a film utolsó jelenete, ami olyan cukormázas és semmit mondó, mint egy 12 éves lány három egymást követő Oravecz Nóra idézete a Facebookon. Ordít róla, hogy nem dolgozták ki eléggé, ráadásul szerintem ellent mond magának a műfajnak is, mert egy film nem lehet egyszerre sötét és gyermekien romantikus, ha csak nem raknak közé egy képzeletbeli hidat, ami összeköti ezeket a jellemzőket. Így kaptunk egy viszonylag jól felépített, de felejthető thrillert, amit ha szereted a műfajt és éhezel már egy hasonló filmre, akkor érdemes megnézni, de ha nem, akkor nem veszítesz sokat azzal, hogy kihagyod.