Végre sikerült megnéznem Park Chan-wook dél-koreai rendező első angol nyelvű filmjét, a Stoker-t. A rendező bizonyos körökben már kultstátuszba került a bosszú-trilógiájának (Mr. Vengeance - A bosszú ura, Oldboy, A bosszú asszonya) köszönhetően. A Stoker forgatókönyvét nem ő, hanem A szökés című sorozatból ismert Wentworth Miller és Erin Cressida Wilson írta. Itt rögtön meg is kell jegyeznem, hogy véleményem szerint a film ezen a ponton teljesít a leggyengébben.

A film stílusában tulajdonképpen felfogható egy Hitchcock előtti főhajtásként is. Hiszen Park Chan-wook nyíltan rajong a rendezőóriás A gyanú árnyékában című filmjéért. Sajnos a már említett forgatókönyv miatt nem lett olyan zseniális a történet, mint egy hitchcocki opuszban.

A Stoker hangulata nagyon erős, az embert szinte a legelső pillanattól rabul ejti. A film néhány jelenetéből kiderül, hogy a történet a jelenben játszódik, de a rendező törekedett arra, hogy ez ne legyen hangsúlyos, így elidegenítve a nézőt a korok demagógiájától. A film főszereplője a zárkózott és barátságtalan India Stoker (Mia Wasikowska), aki pont a tizennyolcadik születésnapján veszíti el az édesapját egy titokzatos autóbalesetben. Anyjával, az alkoholista Evelynnel (Nicole Kidman) nincs jó viszonyban, látszik rajtuk, hogy sohasem volt közöttük az a klasszikus anya-lánya kapcsolat. India az apján kívül senkit sem enged közel magához, még azt sem engedi meg senkinek, hogy hozzáérjenek.

A gyászt még nehezebbé teszi, hogy feltűnik a színen a sosem látott nagybácsi, Charlie (Matthew Goode), aki tenyérbemászó modorával megpróbál a család kegyeibe férkőzni. Az özveggyel nincs is különösebben nehéz dolga, de India már az első perctől gyanakodva utasítja el a közeledését, ám Charlie egy ragadozó türelmével halad a célja felé. Persze a célját a film végéig nem fedik fel nekünk, csupán azt érezzük, hogy valami nagyon gonosz erő akarja Indiát egyre mélyebbre húzni. A lány végül enged a csábításnak és egy feledhetetlen zongora duett jelenetben bebizonyosodik, hogy nem menekülhet a végzete elől.

A film alkotói nagyon kitettek magukért. Külön kiemelném az operatőr (Chung Chung-hoon) munkáját, aki zseniális képekkel ajándékoz meg minket, erre mondják azt, hogy a filmművészet magasiskolája. De a filmben hallható zenék és egyéb hangok is csodálatosan passzolnak a történethez, és külön öröm volt megcsodálni a párhuzamos montázs vágástechnika magasiskoláját. Mint már korábban is említettem, egyedül a forgatókönyvvel nem voltam teljesen elégedett, hisz nem egyszer fordult elő, hogy a nagy fordulatokat már jó előre sejteni, sőt tudni lehetett.

A színészi alakításokról is csak szuperlatívuszokban tudok szólni, hisz minden színész kihozta magából a legtöbbet. Matthew Goode talán vihetett volna több szenvedélyt a karakterébe, de lehet, hogy ez már csak szőrszálhasogatás a részemről. Nicole Kidman talán a Dogville – A menedék című Trier film óta nem szerepelt ilyen izgalmas projektben. Nagyon érzékenyen alakítja az elhidegült, csak magára gondoló anyát. Mia Wasikowska pedig most is bebizonyítja, hogy korunk egyik legtehetségesebb fiatal színésznője. Jó jel a jövőre nézve, hogy igazán érdekes filmekben láthatjuk viszont, hisz olyan rendezők instruálják majd, mint Jim Jarmusch és David Cronenberg.

A Stoker annyira magán hordozza a dél-koreai rendező kézjegyét, és annyira nem szokványos érzéseket vált ki, hogy a film megnézése után zavaromban nem is tudtam eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Mára azonban rájöttem, hogy egy igazán különleges filmmel van dolgunk, amiben szinte tökéletesen egyesülnek a thriller, a misztikum, és a dráma legmeghatározóbb elemei. Mindazoknak ajánlom, akik nyitottak a nem konvencionális filmek iránt.