Ismét egy olyan filmet veszünk most nagyító alá, amelynek megtekintése után szerény személyem, - amint a fórumokon kutakodott hasonlóan pozitív vélemény után - rá kellett döbbenjen, hogy ismételten én vagyok az egyetlen, aki kedveli a szóban forgó alkotást. Remélem nem válik ebből az attitűdből rendszer, de félreértés ne essék, nem akarjuk mi most piedesztálra emelni eme hollywoodi pop-kultúra-akciófilm gyöngyszemet, és minden áron a művészfilmek táborába beerőszakolni. Korántsem, hiszen mindannyian egyetérthetünk abban, hogy főhősünk menekülési jelenete a börtönből, nem csakhogy abszurd, de egyszerűen nevetséges is. Mindazonáltal ne feledjük el, hogy egy filmet ott kell kezelni, ahova tartozik, és a Gamer című film esetében ez az kategória: az akciófilm.

Azon belül is az akciófilmek újabb generációja, ahol minden sokkal nagyobbat robban, minden sokkal meghökkentőbb, sokkal véresebb, sokkal pörgősebb, sokkal látványosabb és még ezt három darab D is kíséri. Ha viszont ebből a szempontból tekintünk erre a jelenetre és az egész filmre, s nem várjuk el tőle, hogy szuperlatívuszokban tálalja véleményét a világról, akkor beláthatjuk, hogy egy akciófilm esetében az ilyen meglepő, ámde banális megoldások nem csak hogy megengedettek az adott közegben, de egyenesen elvártak is.

Gondoljunk itt csak nemes egyszerűséggel azon filmekre, ahol tudjuk, hogy a főszereplő cselekvése nem logikus, hiszen a valóságban ugyanezt egy hasonló karakter nem tenné meg - mert vagy tilos, vagy lehetetlen -, ám ha a filmbeli alteregója sem tenné meg egyszerűen nem lenne filmünk amiről beszéljünk, mert nem lenne cselekmény. Egy szó mint rengeteg, tekintsünk most el attól, hogy az akciófilmek és annak nagyközönsége által bizony elfogadott, s egyben laza szövetét támadjuk rendületlenül, és próbáljunk ezen átlépve, objektíven tekinteni a szóban forgó mozira. Lehet, hogy rájövünk, hogy akár direkt, akár véletlenül, filmünk alkotói (Mark Neveldine és Brian Taylor) valami érdekest hívtak a Gamer-ben életre.

Nos, miután figyelmen kívül hagytuk a Gamer című film akciófilm kliséit, a következőket vehetjük szemügyre: főhősünk és története a ’Menekülő ember’ című filmből, vagy könyvből (Stephen King) lehet ismerős, ám kétségtelenül át lett gyurmázva a mai akció standardnak megfelelően. Igazából a világ az, ami körülötte korhűbb burába bújt. Mindjárt ott van a teljesen színes Sims nevű játéknak, és a mai világunk kék színében tetszelgő közösségi oldalának a keveréke, ahol a felhasználók posztolhatnak, és különféle beszélgetések következtében ’társas együttléteket’ üthetnek nyélbe. Vagy a sokak által kedvelt mai lövöldözős játékok metaforája, ahol a játékosok a monitor mögött nem pixelből épült mesterséges intelligenciákat, hanem élő emberek alteregóit lövik halomra véresen, akár csak a filmben. S nem utolsó sorban a visszataszító túlsúlyos férfi képe, aki unalmában nem tud már más izgalmas elfoglaltságot találni magának, mint… nos mint amit a filmben is láthatunk.

Éppúgy mint ahogy mindennapi életünk m és n programjának használatakor mi sem feltétlenül tudhatjuk, ki is van a vonal másik végén, milyen szándékkal is beszélget velünk, s mit csinál közben. Nem igaz? Ámde még nem is beszéltünk, a mindent uralni akaró-befolyásoló, és mindenki fölött bábosként álló, agymosó showman főgonoszról, aki saját katonáit agyatlan pantomim táncra kényszerítő képével egyszerűen a zsenialitással vetekszik, ahogy nagyon hűen mintázza a mai reklámok által uralt agymosott, illetve agymosni kívánó mindennapjainkat, ahol mi is bábok vagyunk, és fogalmunk sincs ki áll a színfalak mögött.

Olvastam olyan írást, ahol ezt a társadalomkritikát egyszer és mindenkorra, erőltetettnek, és kudarcnak, egyenesen elvetendőnek tekintették. Vajon a fentebb leírt világ tényleg annyira különbözne a miénktől? Nem mi is hasonló virtuális világban élünk minden nap? S nem lehetséges-e, hogy mi, ezen virtualitást túlnyomórészt nélkülözni nem tudó korosztály lesz az a nagypapa, akinek az unokája hasonló dolgokat fog megtapasztalni, a beláthatatlan párhuzamos technológiai fejlődés következtében?

A kérdésről elég erős filozófiai vitát lehetne nyitni, ami már önmagában szokatlan egy akciófilmtől, de a legnagyobb érdekesség, hogy ha mögé nézünk a színes és véres kép-kavalkádnak, megkockáztathatjuk, hogy mi magunk vagyunk a Gamer-ek a címben és nem Gerard Butler karaktere, vagy az őt irányító fiú. Ez a film rólunk szól, s akar mondani valamit. Egy akciófilm esetében? Igen, gondoljunk csak az okos-telefonokra, számítógépekre, beszélgető programokra, közösségi oldalakra, amik mindennapunk kellékei most már, s ahol szintén mindenhol ’ártatlan’ játékokkal vagyunk körülvéve, melyekkel – valljuk be – játszunk is, nem de bár?

A Gamer című film akár bevalljuk akár nem: meghökkentő és vitákat indít el. Nos lehetséges, hogy a rendezőpárosnak pont ez volt a szándéka, amelyet szemtelenül őszintén, és szemtelenül eltúlozva, túl színesen, túl véresen, egyenesen polgárpukkasztva nyom az arcunkba végig; talán az is lehet hogy nem véletlenül. S ha eszünkbe jut a túlsúlyos mellékszereplőnk, vagy egyéb gusztustalan jelenet a filmből, akaratlanul is az-az érzésünk támad, hogy talán azért tartózkodunk olyan erőszakosan ennek a filmnek a társadalomkritikájától, mert hátul az agytekervényeink mögött nem vagyunk hajlandóak bevallani, hogy bizony mi is ilyen gusztustalanok vagyunk. Illetve ha nem is vagyunk azok, akkor pedig azt nem tudjuk - vagy akarjuk - megemészteni, hogy ez a virtuális világ bármikor, s minden akadály nélkül, pillanatok alatt válhat a jövőben ugyanilyen biztonság nélküli, veszélyes helyé, ahol mind ki vagyunk szolgáltatva valakinek.

Talán páran megfognak kövezni de valahogy, a Szárnyas fejvadász (Blade Runner) mechanizmusát vélem felfedezni abban, amennyire ez a film meg nem értett, de simán kultuszfilmmé válhatna. Míg a fejvadász világa mocskos, sáros, esős, és sötét, ahol karaktereink saját maguk megtalálásán ügyködnek, miközben egymást kergetik; ebben a filmben karaktereink, babként mások által erőszakoltan kergetik ugyancsak egymást, miközben, egy szintén elég erősen meghatározott, tutti-frutti színes, émelygést okozó köntösbe öltöztetett világ veszi őket körül.

Kinek ajánlom? Ajánlhatom-e bárkinek úgy, tiszta szívvel, hogy azért be kell vallanunk egy olyan akciófilmmel van dolguk, amely természetesen minden pillanatot megragad, hogy akciófilm legyen; a gusztustalanságok pedig: erős gyomrot követelnek. Miközben olvasóink ízlelőbimbói - nem kétlem -, hogy ízletes ínyencségekhez vannak hozzászokva, s ez a film finoman is szólva egy véres, zsírban tocsogó steakhez hasonlítható, amit nehéz megrágni, megemészteni. Maradjunk annyiban, hogy a leírtak alapján mindenki döntse el magában, megéri-e az életéből azt a másfél órát.

Ha döntés igen, és olvasónk véleménye nem osztja az enyémet, azt javaslom soroljuk abban a nagyon is ismerős kategóriába, ahol a jó ötletből indult, de a végére eltévedt filmeket szoktuk helyezni. Ha azonban a film megtekintése után az olvasóban hasonló gondolatok folyama indul el, vagy ha nem is hasonlóak, de eléggé filozofikus eszmefuttatás veszi kezdetét, akkor a Gamer című film mindenképpen azok közé az utópisztikus filmek közé sorolható, amely negatív jövőképével - a főhősöktől és a történettől eltekintve -, pont hogy nem a jövőt, hanem a mát festi meg, és arról akar negatív kritikát megfogalmazni, de legalábbis sugallni valamit…