Van-e értelme az életnek? Mit keresünk a világban? Talán csak porszemek vagyunk a sivatagban? Eszközök a Rendszernek? A film nem kevesebbre vállalkozik, minthogy ezekre a kérdésekre próbáljon választ találni. A legfőbb kérdés azonban az, valóban tudni akarjuk-e az igazságot?
Terry Gilliam a The Zero Theorem című filmjével visszatér gyökereihez, és harminc évvel később ott folytatja elmélkedését egyén és társadalom kapcsolatáról, ahol a Brazillal abbahagyta. Ebből a szempontból a film a Brazil (és a 12 majom) folytatásának is tekinthető: ismét egy disztópikus világ, ismét egy mindent figyelem alatt tartó és irányító Autoritás, és mindennek középpontjában Sam Lowry és James Cole hű utódja, Qohen Leth.
Qohen ugyanazokkal a problémákkal küszködik, mint elődei: egy neurotikus személy, aki nem képes beilleszkedni a társadalomba, kitaszítottságában pedig saját fantáziavilágában keresi a megnyugvást. Christoph Waltz remek választás volt a szerepre. Remekül megragadta a karakter tragikus, ugyanakkor komikus jellegét, melynek egyvelegéből egy érdekes személyiséget formált meg. Qohen identitászavarát ebben a filmben is, többek között, a névvel való játék reprezentálja. Senki nem képes megfelelően kimondani a nevét, Quinn-nek és Q-nak szólítják. Mindezek mellett Sam Lowry-hoz hasonlóan a Hatalom (ebben az esetben Management) szolgálatában áll, szorgos hangyaként végzi jelentéktelen munkáját, miközben kamerák ezrei figyelik tevékenységét a munkahelyén éppúgy, mint otthon. Őt azonban ez nem zavarja, csupán annyit mond: „Nincs rejtegetnivalóm.” Pedig ez a rendszer a megfigyelői társadalom utópiáját jeleníti meg, ahol az egyén magánszférája megszűnik létezni. Az Autoritás mint istenség legkifejezőbb képe a Qohen házában található keresztrefeszített Jézus szobra, melyen a fej helyén egy kamera helyezkedik el. A Nagy Testvér maga az Isten. Gilliam ismét egy olyan világot hozott létre, mely a jövőben játszódik, ugyanakkor abszolút a mai világunk valóságát jeleníti meg. Ahogyan a rendező mondja: „A legtöbb filmem elmozdul a valóságtól, de mégis mind arról a realitásról szól, amiben élünk. Soha nem akarom újrateremteni a valóságot.”
A változást a főszereplő életében (ismét) egy nő hozza el, aki a későbbiekben vágyai tárgyaként jelenik meg. Emellett a Management új feladatot ruház rá: meg kell oldania a Zero Theoremet, meg kell fejtenie az élet értelmét. Mindez odáig vezet, hogy a káosz közepette, mely egyre jobban kezd elhatalmasodni Qohen körül, szembefordul a rendszerrel, melynek megnyilvánulásaként házában elpusztítja az őt figyelő kamerákat. Eközben azonban rá kell jönnie, hogy élete két fő célja, a nő és a „rejtélyes telefonhívás” valóságossága is megkérdőjeleződik, ez is csupán átverés, illúzió.
Természetesen az egyén és társadalom kapcsolata mellett Gilliam legjellemzőbb sajátossága sem hiányzik a filmből, a valóság és imaginárius viszonya. Ebben az esetben utóbbi elsősorban egy „virtuális valóság-ruhának” képében jelenítődik meg, melynek segítségével Qohen egy naplementés tengerparton találja magát vágyainak tárgyával, Bainsley-vel. Ekkor vetődik fel az oly sokszor említett és oly sokféleképpen feldolgozott kérdés: „Vajon egy szép illúzió nem lenne jobb a rideg valóságnál?” Gilliam erre a kérdésre már a Brazilban megadta a választ, és nem mond ellent önmagának. A többséggel ellentétben, akik azt vallják, hogy az illúziót választó személy ezzel az élet értelmét utasítaná el, a rendező úgy véli: egy totalitárius társadalomban, ahol a Rendszer megfosztja az egyént szabadságától, ott az egyetlen menekülőút az ember fantáziájában található meg. Ez hozta el a megváltást Sam Lowry-nak, és most Qohen Leth-nek is.
Terry Gilliam 74 évesen még mindig ugyanazt a témát dolgozza fel filmjében, mellyel 1985-ben filmrendező karrierje útnak indult. Azonban ez nem tűnik önismétlésnek, mivel mindig olyan elképesztő világokat hoz létre, melyekben a néző újra és újra képes elmerülni, elveszni, hogy aztán a főszereplővel együtt a kiutat keresve megtalálja saját fantáziájának nagyszerű lehetőségeit. A legfőbb kérdésekre a film végül nem ad választ, de nem is adhat választ. Azonban elgondolkodtat, és látván a filmet az ember nem fogja ugyanolyan szemmel nézni a világot, mint azelőtt tette.
