Joaquin Phoenix vörös-magenta hátteres képe ugrik be egyből, amikor ez a film előkerül valahol. Az a mélabús nézés azzal az esetlen bajusszal… Pedig a plakátképen még a szarukeretes szemüveg sincs rajta. Amitől előnytelenül óriásivá válik az orra… Szóval nem épp egy tipikus plakát, vagy DVD borító az a kép, ahogy a film sem igazán átlagos…

Azt hiszem, azt az átlagos nézőt, aki nem ismeri a rendező, Spike Jonze munkáit, nem hozza izgalomba sem a filmhez társított kép, sem a trailer, vagy a rövid beharangozó leírás. Egy pasi aki belezúg egy női hanggal rendelkező számítógépbe? Már a film elején kiderül, hogy főszereplőnk igencsak érzékeny lélek, költői vénával megáldva, ugyanis szerelmeslevelet diktál valaki más nevében. Kicsit meg is vezetik a nézőt, aki először nem tudja, hogy ez diktálás és nézünk furán azokon a kijelentéseken hogy „már 50 éve hogy elvettél” és „mint a lány aki voltam…” aztán nagyjából el tudjuk helyezni hogy mi a szituáció és hol is vagyunk.

Egy ilyen alak tényleg könnyen a fellegekben találhatja magát, ha sikerül egy kedves mesterséges intelligenciával összekerülnie, gondolhatnánk, de mint később kiderül, akkoriban (valamikor a jövőben) ez nem egyedi eset, sőt ritkának sem mondható. Ebben a pasztellszínek uralta világban az elidegenedés válik az emberek fő problémájává, úgy tűnik, mintha alig sikerülne valakinek egy párkapcsolat, házasság. A főszereplő elhúzódó válásból próbál kikecmeregni, közben a barátai is szétmennek. A jó példák azok a párok, családok, akiknek Theodore (Joaquin Phoenix) leveleket ír megbízásszerűen, bár felmerül a kérdés, miért épp egy idegen segítségével vallanak egymásnak érzelmeikről?

De Theo mégiscsak férfi, és szexuális igényei is vannak, ami bizarr chat-/telefonszexben hangot is kap, bár érezhetően nem az igazi, ami abból kisül. Pont az effajta jelenetek zökkentik ki a nézőt, aki mézes-mázos romantikára számított. Tulajdonképpen ez megelőlegezi a későbbi gépi szerelem „testi” beteljesülését, pedig a számítógépnek erre is lett volna egy „jobb” ötlete, egy harmadik fél bevonásával. Talán itt derül ki, hogy Theo igazi érzelmeket él meg, hiszen nem tudja magát átadni egy idegennek. De mégis mennyire lehet valós egy ilyen szerelem? A válási papírok rendezésénél szóvá is teszik ezt a problematikát, és bevallom, nem igazán tudom kinek a pártjára álljak…

A történet remekül lavírozgat ebben a kérdéskörben, és pont ezért nagyszerű film, mert nem ad konkrét válaszokat, ugyanakkor nem is zavaros vagy értelmetlen. Végigsorakoznak az érvek és ellenérvek, hogy mit lehet kezdeni egy ilyen kapcsolattal, vagy mennyire valós (például az exfeleség Theodore-nak: „mindig is olyan feleségre vágytál, akivel nem kell megbirkóznod semmiféle valós nehézséggel…"). Talán nem is meglepő, hogy a főszereplő végül magára marad, de nem csak ő, a legtöbb ember, köztük a barátja is, akivel várnánk az egymásra találást. Egy filmklubban órákig lehetne vitatkozni az élményekről, remélem sokan ki is használják a lehetőséget erre az izgalmas beszélgetésre.

Képek forrása: pitchfork.com, geektyrant.com