A Kick Ass (itthon a legbénább lemagyarosított filmcím versenyen dobogós lehetne: Ha/ver-ként) már első részében is összezavarhatta nézőit abban a kérdésben, hogy mit is nézünk most egészen pontosan: kölyköknek vagy felnőtteknek szóló képregény-mesét? Bevallom őszintén, én sosem voltam nagy képregény fan, persze lányok körében ez nem is volt olyan elterjedt, de ez a film már az első részével felkeltette érdeklődésem, hiszen nem az a tipikus szuperhősös sztori.

Hősei tizenéves „gyerekek”, akik a jó ügy érdekében nagyon is keményen helyben hagyatják magukat, valóságos gonosztevőkkel. Ez a séma marad a második részre is, a bosszú motívumával megspékelve, hiszen az első részben két kulcsfigura is elveszítette apját, mind a rossz – mind a jó oldalról. A második rész fináléja után a néző a „jó mindig győz” klasszikus hollywoodi érzésével dőlhet hátra székében, de sejtésem szerint nem ezt teszik…

Ugyanis a második részben csak úgy hullanak a nézőnek kedves mellékszereplők, mint a legyek. (Apropó mellékszereplők: a második rész tartogat egy-két meglepetést, például a korosodó Jim Carrey személyében.) A film készítői talán úgy voltak vele, hogy már nincs más lehetőség ezeken a drasztikus lépéseken kívül a nézők figyelmének fenntartására. Így hát kissé sokkolva a történetírói és képi brutalitástól, még inkább élet-szagú mesével állunk szemben. Másik számomra szimpatikus húzás a Kick Ass filmekkel, és főleg második részével kapcsolatban, az, hogy a női hős nem szexualitásával tűnik ki.

Az első részben még csak kislány, a másodikban pedig már serdülő „hölgy” nem épp az amerikai szépségideál megtestesítője (de ennek nem is ellentéte, tehát nem csúnya) és vagányságával igenis szerethető karakter. Erre rá is világít a második rész azon jelenet-füzére, melyben a leányzót megpróbálják integrálni a sminktől roskadozó kortársaihoz, ami persze nem sikerül, bosszúja pedig a kis „ribik” világában megsemmisítő erővel hat. A kamaszok lassan kezdenek felnőni, de ezt még ebben a filmben csak éppen hogy érezhetjük.

Esetleges folytatásra is számíthatunk, ugyanis akadtak elvarratlan szálak, meghagyva a lehetőséget a producereknek újabb film készítésére. A „főgonosz” nem halt meg, mint ahogy azt gondoltuk volna, mert ha valaki végignézi a filmet, úgy értem, teljesen végig, a stáblistát is, az még kap egy kis bónusz jelenetet a kórházban múmiaként tengődő srácról. Én nem sok jót várok egy harmadik résztől, szerintem a készítők már rég ellőtték a történet puskaporait. Talán nem szólt olyan nagyot, de szerintem Tarantino nem feltétlenül viccből válogatta be az idei legjobb filmek[1] közé, főleg mivel vérengzésben megközelítette az ő alkotásait.