Isaac Asimov. A science fiction regények kedvelőinek, biztos ismerős ez a név, hiszen a sci-fi írók nagyjai közé tartozik; elég ha csak az Alapítvány univerzumra gondolunk, vagy a híres három törvényes robotokra. Bár nem sok alkotása került a filmvászonra, A kétszáz éves ember a szűk kivételhez tartozik.

A történettel először a Két évszázados ember (The Bicentennial Man) című novellában találkozhattunk, amely történetet Robert Silverberggel együtt Asimov később egy egész könyvre bővített ki (Positronic Man) és jelentetett meg. A film ennek a két műalkotásnak az ötvözete, bár azt hozzá kell tenni, hogy a filmadaptáció enyhén szólva nem követi a könyvet. Több fölösleges részt kihagytak, több a könyvben egyáltalán nem szereplő elemet pedig - mint például a szerelmi szál - hozzátettek, ezáltal A kétszáz éves ember bekerült azon kevés filmek sorába, ahol maga a film sokkal jobbra sikerült, mint az alapmű.

Miből is áll a történetünk? Adva van egy robot, aki emberré szeretne válni. Folyamatosan fejlődik, egészen addig a pillanatig, ahol már úgy érezzük: annak ellenére, hogy robot, sokkal inkább helyesebb erkölcsökkel rendelkezik a körülötte lévőknél, s ezáltal a többi ember fölé kerül. Asimovban és a történeteiben mindig is azt szerettem, hogy míg a Terminator filmek elsősorban azzal a zsigeri emberi félelemmel játszadoztak el, hogy a technika, de legfőképp a robotok ellenünk fordulnak majd, addig írónk bízott az emberekben, az emberi találékonyságban, az "új élet" születésében, és matematikusként azt gondolta, hogy bár hosszú úton, de ez az egész sötét látomás elkerülhető.

Így egy szó, mint száz egy teljesen szokatlan "robotos" filmet fog látni a néző, ha beül erre a filmre. Sokkal inkább lehetne hasonlítani egy Disney-féle happy end-es családi mozihoz, de legkevésbé sem hasonlít azokhoz a katyvaszokhoz, amit futurisztikus robbanások, és lövöldözések közepette szórnak az arcunk elé, ha a mesterséges intelligencia szóba kerül.

Kinek ajánlom? Nos azon embereknek, akiknek mondjuk tetszett a 2001 Űrodüsszeia filozofikus hozzáállása az emberhez, és a világhoz, azoknak mindenképp. Ha közelebb megyünk a filmhez és úgy vesszük szemügyre, még arra is rájöhetünk, hogy lényegében A kétszáz éves ember című filmet ugyanazok az alapkérdések foglalkoztatják, mint a Kubrick-féle űreposzt, ám a teret ahol a választ keressük, máshogy közelíti meg. Ki vagyok? Miért vagyok? Hová tartok? Filmünk elmélkedik és a felelősség kérdését próbálja körül járni, ahol az emberek az új élet létrehozásával járó gondokat akarják minduntalan a szőnyeg alá söpörni.

Egy ártatlan entitás születését és életét követhetjük nyomon, akinek csak annyi a vágya van, hogy társai ismerjék el: ő él. Mindeközben utazásai során találkozhatunk minden olyan negatívummal, - diszkrimináció és egyebek - aminek köszönhetően a társadalomkritika húrjai is meg-meg pendülnek a filmvásznon. Mindez persze Robin Williams-nek köszönhetően egy parádésan humoros köntösben. Hibái persze azért vannak a filmnek, de ezeket nézzük el neki. Jót fogunk mosolyogni, és búsulni rajta, s így karácsony közeledtével jól is jön egy kis kedves, nyugodt, megható családi vígjáték. Nem fogunk csalódni.