Egy gyönyörűen megkomponált film. Akárki akármit is mondjon M. Night Shyamalan nem egy esetben nagyot produkált, és bár későbbi filmjei a nagyközönség előtt nem arattak feltétlen sikert, bízhatunk benne, hogy rendezőnkben van még kurázsi. Felbukkanását és nem kis sikerét talán annak a filmkészítési technikának köszönheti, amivel vérfrissítést hozott a hollywoodi filmiparba, mint anno Spielberg, vagy Lucas a 70-es évek végén, akiket akkor csak fenegyerekeknek emlegettek. Nem hiába. Rengeteg akkor neves rendezőt maguk mögé utasítottak pergő filmjeikkel, ahogy új szögből közelítették meg a narratívát, kollégáik kissé sablonossá vált filmjei között.

Shyamalan is hasonló tetteket vitt véghez korai filmjeivel. Miért mondom ezt? Ha valaki megtekinti mondjuk a Sebezhetetlent, a Hatodik érzéket, vagy a szóban forgó Jeleket egyből érzi, hogy ez egy Night film. Egyszerűen különbözik az összes többitől. Hasonló az alapötlet, a megvalósítás, a képi világ, a történetvezetés viszont már egyáltalán nem, a film végén bekövetkező katarzis után pedig már teljesen más. Látszik hogy rendezőnk alaposan kitanulta a filmes szakmát. Ügyesen hangolja érzelmeinket: egyszerre megrémít, és gyönyörködtet.

A Jelek is hemzseg a precíz vizuális megvalósítástól. A ritmikus képek, a kamera folyamatos mozgása, a háromdimenziós térrel való játszadozás eléri bennünk azt a feszültséget, izgalmat, zaklatottságot, esetleg rettegést, amit nem egy mai horrorfilm felháborítóan nélkülöz. Pedig hozzá kell tenni, a Jelek nem horror film. Távol áll attól még akkor is, ha rendezőnk egyszer-kétszer komolyan belenyúl az amúgy "könnyed-lágy" családi drámába, hogy megijesszen bennünket. Persze nem akarom ezt a filmet sem az egekig magasztalni, és hogy negatív kritikával is éljek, ha az olvasó azt mondaná, hogy filmünk bizony tartalmaz logikai bukfenceket, bizony jogosan tenné. Hogyan lehet az: hogy egy űrutazásra képes faj - és itt az űrutazás az intelligenciát feltételezi - mégis csordában, állat módjára vadászik? Hogyan lehet az, hogy bár az emberekkel ellenségesen akarnak fellépni, mégis teljesen mezítelenül, felszerelés nélkül jönnek, egyetlen fegyverük a kezükön lapuló méregzacskó? Hogyan történhet meg, hogy egy olyan haditechnikát birtokló "nép", amely járműveit mind az emberi szem, mind az emberi gépezetek elől képes elrejteni, egyszerűen képtelen átjutni egy bedeszkázott ajtón?

Ezt a súlyos problémát talán úgy oldhatnánk fel, hogyha jobban szemügyre vesszük a történetet és annak premisszáját. Könnyen rálelünk a megoldás kulcsára, miszerint a középpontban egy hétköznapi család áll, a krízis az ő krízisük, és nem pedig az invázió. Ebből a szemszögből talán észrevesszük, hogy a protagonista - jelen esetben protagonistáink - személye teljességgel mellékes. Épp ugyanúgy lehettek volna western-szerű banditák, természet feletti lények, zombik, vagy alantról támadó démonok. A fő kérdésen, ami a történetben többször is elhangzik - bár egyértelmű választ nem kapunk rá -, mit sem változtat: vajon világunk ténylegesen csak véletlen vakszerencsék sorozata?

Most pedig a történetvezetésről. A Jelek címszó elsőre egyértelmű utalás a drámánk kontextusát tekintve. Azonban többszöri megnézés után már áthallásossá válik. Ott van példának a háttértörténet: miért is veszíti el egy lelkész a hitét? Az információkat lassan, apránként, csupán rövid, párbeszédekben elejtett morzsánként kapjuk, mint a megoldáshoz iránymutató apró útjelzőket. Ott van a szintén háttérben zajló, viszont meglehetősen központi téma: az idegenek, akik a világ makroszintjén már elég erősen jelen vannak, viszont kis családunk mikrokozmoszába meglehetősen lassan szivárognak be; pontosabban főszereplőnk, az atya figurájába. Gondoljunk csak a spájzos jelenetre, ahol az apa még mindig rendíthetetlenül hisz abban, hogy szimpla huligánokkal áll szemben. Tetten érhetjük a jeleket az utalásokban is - gondoljunk itt az idegenekről szóló könyvre, melyben ott lapul szereplőink otthonának pontos mása - ahogy a "véletlenek" felkészítik őket arra a bizonyos pillanatra, ahol le kell győznie hőseinknek a rájuk leselkedő veszélyt. Ám a legerősebb áthallást maga a film rejti, a történet, és annak meglehetősen erős teológiai háttere, miként a hit súlyos kérdéseit feszegeti, majd a végkifejletben egy esetleges válaszlehetőséget is ad rá.

Shyamalan titka, hogy elrejt és nem mutat. Nem csak előlünk hanem maguk elől a szereplők elől is, akik annyira élnek, és hétköznapiak, hogy velük együtt nem hisszük el az életüket gyökeresen megváltoztató történéseket. Ügyesen bánik a drámai elemekkel: rengeteg a közeli és fél-közeli, a kamera szemét egyetlen érzelmi megrezdülés sem kerüli el, legyen az bármennyire megrázó vagy intim. Sokkal inkább "halljuk", érzékeljük a virtuális teret betöltő világ konfliktusának rezdüléseit, sem mint felfognánk őket. Ehhez társulnak a színkompozíciók, melyek szemet gyönyörködtetőek, szimbolikájuk viszont abban rejlik, hogy szereplőink érzékelés nélkül elhaladnak mellettük, mint minden más mellett. Az igazi éles fény, mely addig a szörnyűségek kapcsán a figyelem terelésére és a feszültség megteremtésre szolgált, valamint a színpompában úszó tájban való gyönyörködés: csak a csattanó után, a megoldás következtében és annak kapcsán tárul fel főhőseink előtt, s a mi szemünk elé, mintegy glóriaként megkoronázva a megoldást - amit a film kínál -, és bevilágítva a fényes jövőt, ami szereplőink előtt nyílik meg.

Kinek ajánlom? Először is le kell szögezni: hogyha M. Night Shyalaman meg akar valamit mutatni, akkor sziklaszilárdan ábrázol. Ebben a tekintetben azok a jelenetek melyek a félelemkeltésére szolgálnak, tényleg félelmetesek. Kevés van belőlük, de okozhatnak álmatlan éjszakát azoknak, akik nincsenek erre felkészülve, vagy csak egyszerűen nem szeretik az ilyesmit. Az ő esetükben megfontolandó, legyőzhető kihívás lehet - de a fent leírtak alapján megéri -. Ha ezen túljutottunk akkor igazából mindenkinek csak ajánlani tudom. Azoknak, akik már látták újra-megtekintésre; azoknak akik pedig még nem: egy "egyszer megnézni kötelező" kategóriába tartózó drámai történet, ahol egy család, - egy apa - hányadtatásást követhetjük nyomon, ahogy az összetartozás, és a szeretet jegyében megpróbálnak legyőzni egy súlyos akadályt, amit eléjük gördített az "élet". Hiszen nincs is saját magunknál nagyobb akadály...