Ideglelés Csernobilban

A moziban szerzett horrorfilmes tapasztalataimon felbátorodva, és egy ígéretesnek tűnő előzetes többszöri megtekintése után úgy döntöttem, hogy megnézem a filmet. Nem bizonyult életem legjobb döntésének… A történet pont annyi, mint amennyit megtudunk a beharangozójából: pár fiatal katasztrófaturizmusra indul, hogy a kietlen Csernobil és Piripóty, Pripirity… Istentudja milyen nevű városkákat megtekintsék. Nem jutnak be, elkerülő úton mégis bemennek, és láss csodát ott ragadnak! A film nem szól semmiről csak, hogy a turisták hogyan próbálnak minél tovább életben maradni és menekülni a gonosz ”nemtudjukmik” elől. Furcsa körülmények között a turistákat kísérő és a különleges erőknél szolgáló volt katonát (egyetlen biztos pontot) szinte azonnal kinyírják a zombiszerű mutánsemberek.

Semmiféle magyarázatot nem kapunk az egész zombi dolog miértjére, egyetlen ködös mondattól eltekintve, amely persze a film legvégén hangzik el. A filmben a félelemkeltésről az ijesztős hangok, a fura ködös időjárás, a szereplők félelme, és egy tisztázatlan körülmények között odavetődött sugármedve gondoskodnak. Ajánlom azoknak, akiket nem nagyon foglalkoztat az értelmes alapsztori gondolata és kedvelik a kihalt városokban játszódó zombi-filmeket. A film üzenete az, hogy a sugárfertőzött halakat nem bölcs dolog bottal bökdösni, mert ránk villantják a legszebb mosolyukat. Na meg radioaktív városban ottrekedni halálos kimenetelű lehet, ezért nem ajánlom senkinek, hogy kövesse a szereplők példáját. Jó borzongást!

A csodálatos pókember

Kellemes csalódás volt, be kell valljam. Az Ideglelés Csernobilbantól százszor többet vártam, ettől a filmtől nem vártam semmit, de tök jó volt. Kivételesen felcsillant a szemem a 3D hallatán, mikor megláttam az előzetesben olyan képkockákat, amelyek Pókember szemszögéből vannak ”filmezve”, és gondoltam, 3D-ben a pókemberes házakról ugrálás végre megértetné velem, hogy miért is 3D-s manapság minden film. Nem csak ettől volt jó a film. A 2002-es Pókember, amelynek a főszereplője Tobey Maguire, sokkal komolyabb volt, mint ez. Úgy mondanám az az eredeti Pókember-sztori, és az majdnem a legpontosabb kidolgozás. A csodálatos Pókember más megközelítésből világítja meg ki is a Pókember. A T.M.-es változatban nincs szó arról, hogy ez a szerencsétlen Peter Parker csak egy gimis gyík, szinte még gyerek, mikor megkapja a szuperképességet.

Ebben a 2012-es kiadásban Pókember olyan, mint egy tipikus gimis srác: nagyképű, gyerekes, és nem mindig tudja pontosan mit kéne csinálnia, de általában szerencséje van. Komolyan mondom nem gondoltam volna, hogy egy Marvel filmen valaha is szívből fogok nevetni. Nem bírtam legalább kuncogás nélkül mikor a Póksrác szőtt egy hálót, majd belefeküdt, és miközben várta a benga óriásgyíkot, -akit meg kellett ölni-, csakhogy elüsse az időt, a telóján játszott. A történet arról szól, hogy a kis Peter Parkert elhagyták a szülei, de soha senki nem mondta el a srácnak, hogy miért, és ő elhatározza, kideríti. Ezt a remek döntést akkor hozza, mikor megtalálja apja aktatáskáját, benne egy érdekes kutatás kulcs- egyenletével. Megkeresi hát apja régi munkatársát és együtt vágnak bele végtag - visszanövesztős kísérleteikbe. De valami balul sül el… Ajánlom mindenkinek, aki eddig csalódott a szuperhősös filmekben. Az is nézze meg, akit zavart az, hogy az előző Pókemberes filmekben a főhős magától tudott hálót lőni, holott az eredeti képregényhős erre nem volt képes. Öhmm... azoknak is ajánlom, akik szeretik az óriáshüllőket! *-*

by: Hajnal Stefi