A hetekben került mozikba a Gravitáció című film. De most nem erről lesz szó. A sci-fi premier alkalmából nézzünk szét kicsit, hogyan is csinálják ezt nálunk, Európában.

A sci-fi, ha a filmeket nézzük, döntően amerikai műfaj. Ennek az az oka, hogy ott áll rendelkezésre az az anyagi keret, ami szükséges a nagyszabású, 3D-s, színes-szagos-sztárparádés látványorgiákra, amit ez a műfaj általában megkövetel. Néha azonban, a kellő ötletességgel, összefogással, vagy alaposan megtámogatott mondanivalóval szerényebb összegből is készülhetnek értékelhető alkotások.

Hagyományos sci-fi:

A hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje a sci-fi filmek nagy korszaka volt, tarolt a Star Wars, útjára indult az Alien széria, még a Star Trek is bepróbálkozott a mozis visszatéréssel. Az Alien bebizonyította azt is, hogy viszonylag kis költségvetéssel is lehet olyan hangulat-, és látványvilágot teremteni, ami nagyon hatásos, és időt álló. Nem csoda, hogy Európában is megkísérelték meglovagolni a divathullámot.

Hármas számú űrbázis: Egy angol darab 1980-ból. A kis költségvetésből három színészre, és egy kissé „egyszerű" robotra futotta. Ez is elég lehet, ha jó a forgatókönyv, és a rendező képes a feszültségkeltésre. Ezek a feltételek sajnos nem nagyon teljesülnek.

Egy pár, Adam, és Alex élnek a Titán felszíne alatti űrbázison, a feladatuk, hogy forrásokat kutassanak fel a kimerülő Föld számára. Békés világukat váratlanul felforgatja a gonosz James kapitány, és gonosz robotjának felbukkanása.

Amikor gyerekként láttam, már nem volt új a film, de valószínűleg, amikor új volt, akkor sem számított a filmművészet csúcsteljesítményének. Annak idején nem zavart az együgyű dramaturgia, Kirk Douglas ripacskodása, vagy fonnyatag teste, a robot bénasága (amin tisztán látszott, hogy egy ember mozgatja belülről), a nem éppen kidolgozott fordulatok. Akkor valahogy izgalmasnak tűnt a kergetőzés az űrállomáson, és a rémítő tudat, hogy a robot minden lépésüket nyomon tudja követni.

A filmet naivitása miatt leginkább gyerekeknek lehetne ajánlani, ha nem lenne benne annyi véres trancsír. Mai napig tartó népszerűségét okozhatja a nosztalgia, vagy éppen az egyszerűsége is; a darabolós gyilkosságok ellenére sok helyen bájos, vagy épp vicces, ami valaha ijesztő volt. Könnyű szórakozás, ha nem vesszük túl komolyan, a nem egész másfél órás filmidő gyorsan eltelik.

Gyilkos bolygó: Szintén angol műalkotás egy évvel későbbről. (A magyar címadók megint remekeltek; hogy az Outland hogyan lett „Gyilkos bolygó", amikor nem is bolygón, hanem az Io nevű Jupiter holdon játszódik, és persze nem a hold gyilkol, de ez külön kérdés...)

A költségvetéssel ez esetben jobban gazdálkodtak, de azért ez a film sem hibátlan.

Az Io-n próbálják minél gazdaságosabbá tenni a titánbányászatot. Az eredmények jók, a termelés fokozódik, de ennek ára van, egyre több az erőszakos bűncselekmény, és a titokzatos öngyilkosság. Ezért érkezik O'Neill marshall. Nyomozása során hamar rájön a furcsa esetek okára, de még szembe kell szállnia a Céggel, mindenható főnökei ugyanis nem szeretnék, ha kiderülne, mivel kell fizetni a profitért.

Látványvilágban ma már retró, de azért hangulatos darab az Outland, a belső terek nyomasztó, konténerszerű kialakítása, a bár, a hivatali helységek sokban az Alien-t idézik, a makettek is jópofák, de a „külső" felvételek milyenségére csak a film antik mivolta mentség. A film meg jó... lehetett volna. Sajnos az ütemezéssel vannak gondok, a rejtély túl hamar kiderül, a „magányos-hős-egymaga-szembeszáll-az-egész-világgal" rész túl hosszú, csakúgy, mint a végső leszámolás jelenet. Értjük mi, mit akart mondani a rendező, de mondhatta volna szebben is. Sean Connery-t most is jó nézni (olyan, mint máskor), és a nosztalgia ezen a filmen is sokat ment.

Vicces sci-fik:

Pirx kalandjai: Íme egy példa kis hazánkból (hogy mi se maradjunk ki a jóból). Az öt részes tévésorozat 1972-ben készült, tehát jóval a Star Wars széria előtt (!). Eredetileg sem kellett túl komolyan venni (Lem, a sorozat alapjául szolgáló novellafüzére főleg komikus epizódokból áll), mai szemmel végképp az „olyan rossz, hogy már vicces" kategóriába sorolható. A díszlet, és jelmez megoldások egyszerre zseniálisak, és röhejesek: a háttérben fellelhetők LEGO elemek, elektonikus berendezések, karácsonyfadíszek, kuktafazekak, vagyis kábé minden, ami a kezük ügyébe került. A jelmezek közt pedig van rózsaszín kadétruha, szűk melegítő, mint tiszti egyenruha, de a pálmát abszolút az űrruha viszi: a bukósisak-gumicsizma kombó kezeslábassal és habszivaccsal megtámogatva, mint a szkafander szinonímája, egyszerűen verhetetlen.

Szerencsére ma is hozzáférhető, de vigyázat, ne nézzünk meg belőle sokat egyszerre, ha drágák nekünk az agysejtjeink! Kb. tíz perces adagokban még élvezhető.

Szexmisszió: egy lengyel műremek, amit mindenkinek látnia kellene. A történet: két férfi részt vesz egy tudományos kísérletben, válallják, hogy hibernálják őket. Ám amíg ők lefagyasztva várják az ébredést, beüt a katasztrófa, a Föld férfi népessége kihal, a nők is egy szigorúan zárt világba húzódnak vissza, a természetet már nem is ismerik (veszélyes!). Hőseinknek, miután magukhoz tértek, sok ellenérzéssel, mi több, üldöztetéssel kell szembenézniük, de ők felveszik a harcot az elnyomás ellen.

1984-ben szokatlanul merész vállalkozás volt ez a film a szocialista blokkból, részben, mert akkor még nem illett nyíltan beszélni a szexről, másrészt a történet is áthallásos: csak az egyik nem elfogadott, a többit (a másikat) üldözni kell. Ami még merészebb húzás volt, hogy nálunk főműsoridőben adta le a tévé (Hogyhogy melyik csatornán? Akkor még csak egy volt! :) ), sok ember él köztünk, akinek tudata alján megbújik egy-két emlékfoszlány, hogy „ja, igen, a pucér nős film!". Igen, azok is vannak benne. Meg még sok minden más, ami miatt érdemes megnézni. Például poénok, amik még mindig jók, poénok, amik mostanra lettek jók, meg egy kis mondanivaló is.

Szépséges mesék:

Végtelen történet: Kissé kilóg a sorból, egyrészt, mert az amerikaiknak erősen benne volt a keze, de 1984-ben inkább NSZK filmnek tüntették fel, így sokkal partiképesebb volt. (Bármilyen nemzet filmjét szívesebben mutogatták, mint az amerikai filmeket.) Másrészt, be kell ismerni, ez nem sci-fi. De akkortájt még nem híresült el a „fantasy" fogalma, így jobb híján betuszkolták a sci-fi kategóriába, mondván, hogy ez „fiction".

A filmet meg sem kell kísérelni összehasonlítani az alapjául szolgáló könyvvel: Michael Ende eredeti története tele van filozófikus, és legfőképp pszichológiai elemekkel. A film ezzel szemben egy viszonylag egyszerű, de nagyon szép mese. A látványvilág mai szemmel is gyönyörű, pedig hol volt még akkor a számítógépes grafika! Vagy tán épp ezért időtálló, nem sajnálták a díszletet, a maketteket, jelmezeket. A történet izgalmas, és megható, a szereplők nagyon szerethetőek. Nemcsak gyerekeknek, felnőtteknek is kötelező darab.

Az idő urai: Több európai náció összefogása révén jöhetett létre az 1982-es rajzfilm, amiben a magyar Pannónia stúdió is nagy szerepet vállalt. (Nézzük csak meg a végén a stáblistát!) Megosztó alkotás született, egyesek zavaros katyvasznak tartják, mások kultikus alapműnek.

A látványvilágon erősen érződik Moebius munkája, hogy ocsmány-e, vagy szép, az ízlés kérdése. Az emberi szereplők darabos, karakteres képregényfigurának tűnnek, míg a különböző fantasztikus lények közül sok egész aranyos (pl a gnómocskák).

Kisgyerekként láttam először („rajzfilm, tehát gyereknek való" alapon), és tetszett is, de nagyon nyomasztónak találtam, rémálmaimban sokáig kísértett a rovartámadás jelenete, a gyilkos indák, vagy a fémmel foltozott fejű öreg fazon. Gyerekeknek tehát nem mutogatnám jó szívvel, felnőtteknek meg mára talán kicsit unalmas. Leginkább azoknak érdemes látni, akik ott is szeretnek filozófiai tartalmat, vagy mondanivalót keresni, ahol eredetileg nincs. (Itt van, csak ki kell böjtölni.)

Költemények sci-fi köntösben:

Napfény: Óda a Naphoz. Danny Boyle szépséges himnuszt zeng fénylő csillagunkhoz. Viszonylag szerény költségvetésből sikerült megteremtenie a témához méltó látványvilágot. A filmnek van története is, amit sokan szeretnek ízekre szedni: a Nap kihunyni készül (?), nosza, atomot neki (?). Az űrhajón eleve feszült a hangulat, és még sorozatos balesetek, és egyéb rémítő események is nehezítik a legénység életét. A sztori sok helyen támadható, de ha nagylelkűen hátrahagyjuk a logikát, akkor erős hatással lehet ránk a film, tökéletesen visszaadja a klausztrofóbiás, nyomasztó hangulatot, amitől a szereplők többsége idegileg tönkre megy. Igazán átérezhető a nyomás, ami a csapat tagjait terheli (végül is az emberiség sorsa múlik rajtuk), egymással összezárva, a világtól elzárva. És hogy van-e „szörny" a fedélzeten, aki bojkottálni próbálja a küldetést, vagy a főszereplő lázálmait látjuk megtestesülni? El lehet gondolkodni ezen is, de a válasz nem fontos. A hangulat nagyon erős.

Solaris: Nem, ez nem a George Clooney-s változat. Ez a film 1972-ben készült, Tarkovszkij rendezésében, a nagy, és hatalmas Szovjetunió kebelén. Lem Solaris című könyve a filozófikus sci-fi alkotások egyik klasszikusa, megfilmesíthetetlennek tűnt, nemcsak a látványvilág megteremtésének kihívása miatt, de főképp a történeten túlmutató mélylélektani kérdések miatt. Tarkovszkijt szerencsére nem kellett félteni a feladattól, úgy adta át a regény mondanivalóját, hogy közben a sajátját is hozzátette.

A történetet lehetetlen röviden összefoglalni (van, aki a 165 perces film megtekintése után sem érti), és az üzenetét sem lehet pár szóban elmondani. A Solaris ugyanis rengeteg dolgot üzen, és még többet kérdez, illetve eléri, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak, például: mitől ember az ember? Az emlékeink, az érzéseink, a tudatunk tesz emberré? Hogyan kell viszonyulnunk más tudatos lényekhez (akár a többi emberhez, akár egy más életformához)? Mi a létezés, a tudomány, a művészet, az élet célja? Dönthetünk-e saját boldogságunkról, illetve menekülhetünk-e a boldogság illúziójába a valós lét szenvedései elől, ha tudjuk, hogy mindez illúzió? Jóvá tehetjük-e bűneinket? Mit kezdjünk a veszteségeinkkel, és az azokkal járó fájdalommal, és bűntudattal? Mit kezdjünk az új esélyekkel, amiket kapunk? Jobban szeretjük azt, akit elveszítettünk? Tudunk-e jól szeretni?

És ez még csak néhány példa. Akinek ennyitől megfájdult a feje, ne menjen a film közelébe! Igazi megosztó film, rajongva szeretik, vagy fortyogva gyűlölik a nézők. Szerintem érdemes látni legalább egyszer, de aki nem bírja, ne erőltesse. Csak fájni fog.

Melankólia: Lars von Trier filmjében a sci-fi vonal csak amolyan hangulati aláfestés. Helyes műfaji besorolása dráma, de aki ismeri a rendezőt, tudhatja, mire számítson. A történet egy családról szól; az egyik lány pszichés betegséggel küzd (bár nem nevezik nevén a betegséget), még saját esküvőjét sem tudja botrány nélkül végigcsinálni; a másik nővér férje egy gazdag suttyó, házasságuk nem nevezhető felhőtlenül boldognak. Mindeközben úgy „mellesleg" a Melankólia nevű bolygó halad a Föld felé, ami nemcsak az emberiséget pusztíthatja ki, de úgy porrá zúzhatja bolygónkat, hogy még a baciknak sem lesz esélye. Itt aztán nincsenek hősies űrhajósok, atombombák, nagyszabású küzdelem a veszély ellen. A Melankólia jön, és kész. A film témája pedig az a sok-sok-sok feszültség, ami a szereplők közt feszül, meg ami a szereplők lelkét emészti. Könnyen elhisszük, érezheti magát valaki olyan nyomorultul, hogy a világvége ahhoz képest kifejezett happy endnek tűnik.

A sci-fi itt tehát nem a cél, csak eszköz, megfogalmazásában lírai, látványos, és letaglózó erejű, gyönyörű háttere a lelki folyamatoknak.

Írta: Tóth Nóra