Szeptember elseje évről évre visszatérő gyásznap az iskolások számára, amikor a bikinit matrózblúzra cseréljük és napfény helyett neonfényben vagyunk kénytelenek fürdőzni. Időnk nagy részét a felemás korlát, a másodfokú egyenletek és Széchenyi reformprogramjának társaságában töltjük. Számonkérések és elvárások közepette úgy érezzük, sosem jön el az örömteli perc, amikor azt a bizonyos „Ó” betűt újra a táblára rajzolhatjuk. Sokat segít, ha a sors a tanári testület útjába ejt valakit, akinek az óráit nem csupán kötelességtudatból látogatjuk, akinek célja túlmutat a tankönyv betűről betűre való kikérdezésén, aki a szamárpadból jövő hangra ugyanúgy felfigyel, mint az eminens tanuló véleményére, aki buzdít és inspirál, aki mellett úgy érezzük, mi is vagyunk valakik, vagy legalább is lehetünk, ha tudatosan formáljuk a jövőnket. Valószínűleg telhetetlenségnek és pimaszságnak minősülne, ha azt is elvárnánk, hogy az illető Hilary Swank vagy Ryan Gosling adottságaival rendelkezzen. Velük sajnos be kell érnünk a képernyőn. Filmek egész sorát forgatták olyan tanármintákról, akiknek az oktatás nem csak munka, hanem hivatás és ezáltal nebulók tucatjainak álmait hozták felszínre. Ezeket veszem most górcső alá.

Az eddig készült leghíresebb és legtöbbet idézett film a témában kétség kívül a Holt költők társasága. A nézők testközelből láthatják a tanulók iskolai életét, az ifjúkor lelki szenvedéseit, a félelmet, a siker, a szerelem, a boldogság utáni vágyódást. A hétköznapok egyhangúságát megtöri és felpezsdíti az új irodalom tanár, Mr. Keating (Robin Williams) megjelenése, aki egykor maga is ennek a konzervatív intézménynek a diákja és az évkönyv szerint a „Holt költők társaságának” alapítója volt. A fiúk újra alakítják a társaságot, cseppenként ízlelgetik a verseket és várják, hogy szép lassan hasson a költészet ereje. Peter Weir ügyesen lavírozik a távolságtartó objektivitás és a lírai érzékenység, a hűvös fegyelem és segíteni akaró szeretet határán. Bemutatja a következetes, fegyelmező nevelőket, a jövőről előre döntést hozó, csőlátású szülőket, akik akaratukat rákényszerítik gyermekeikre. A fiúkat, kiknek szemében remény csillog. Úgy gondolják, övék a világ és Mr. Keating mindenben segíti őket. „Mindannyian igényeljük, hogy elfogadjanak. Higgyük erősen, hogy meggyőződésünk egyéni, saját, még ha a nagy többség emiatt rossz szemmel is néz ránk. Van, amikor merésznek kell lenni, van, amikor óvatosnak. Az okos ember tudja, hogy mikor melyiknek. Amikor valamiben biztos vagy, nézd meg más szemszögből is.” Ennek bizonyítására a tanári asztalra állva néznek körül. Minden igyekezetük ellenére, a dolgok rossz irányt vesznek. Az egyik fiú öngyilkosságot követ el, miután apja eltiltja legnagyobb álmától, a színjátszástól. Az ügyben eljárás indul, az intézetnek bűnbakra van szüksége és a vizsgálódás a különc angol tanár elbocsátásához vezet. Ekkor látható a film legmonumentálisabb jelenete, amikor a diákok „Kapitány! Kapitányom!” felkiáltással, padjaikra állva búcsúztatják szeretett tanárukat, kifejezve fájdalmukat, csendes lázadásukat.

A Mona Lisa mosolya mondhatni a Holt költők társaságának feminista újraértelmezése, melyben a hajadon művészettörténet tanárnő, Mrs. Watson (Julia Roberts) felbukkanása kavarja fel az iskola állóvízét, ahol minden növendék célja, hogy kifogja a nagyhalat és minél előbb horgára akadjon egy férjjelölt. A kor elvárásai szerint ugyanis a tökéletes nő feladata kimerül a házasságban és a gyereknevelésben. A szabad gondolkodásra és esetleges munkakeresésre való hajlam pedig már-már a megszégyenülés határait feszegeti. Ráadásul a művészeteket pénz-, hely- vagy időhiány miatt sok esetben feláldozzák a tudomány oltárán. Ezzel a vélekedéssel száll szembe Mr. Holland (Richard Dreyfuss), a Csendszimfónia zeneértés oktatója és Roberta Guaspari (Meryl Streep) A szív dallamai hegedűtanárnője. Míg előbbit siket kisfia betegsége nyomasztja, utóbbi friss válása árnyékában él. Problémáik elől mindketten az oktatáshoz menekülnek, és gyerekek ezreivel ismertetik meg a zene szeretetét, bebizonyítva, hogy a fegyverlövéstől hangos utcáktól nem lehetetlen eljutni a Carnegie Hall csillogó világáig. „Nézzen körül! Nincs senki ebben a teremben, aki ne szeretné Önt, mert Önnek köszönhetjük, hogy egy kicsit jobbak lettünk. Mi vagyunk az Ön szimfóniája, Mr. Holland. Mi vagyunk a zeneműve dallama és hangjegyei, az Ön életének legszebb zenéje!”  Jack Black is hasonlóan közel került a gyerekekhez a Rocksuli című filmben, igaz nem a klasszikus zene, hanem a rock által. Módszerei sem mondhatók épp legálisnak, hiszen lakótársa személyazonosságát felvéve alapított bandát kisiskolásokból tanárnak kiadva magát. A legfrissebb témában készült film, a svájci Max, a csicska, melyben a nehézsorsú fiú életének egyetlen értelme, a harmonikája.

A zenét mindenki szereti, így nem meglepő, hogy több kétségbeesett oktató is olyan nagy nevek dalai által próbálta megtalálni a közös hangot a diákokkal, mint Bob Dylan vagy 2Pac. Azok a perifériára szorult gyerekek, akik nap, mint nap ki vannak szolgáltatva a bandák háborúinak, testközelből kénytelenek megtapasztalni a drog, a prostitúció veszélyeit, leginkább azért járnak iskolába, mert kötelező és legalább addig se az utcán kószálnak. Két kezük is kevés, hogy megszámolják, hány barátjuk és családtagjuk esett áldozatul lövöldözésnek, késelésnek, nemi erőszaknak vagy ül börtönben ezek megtorlásáért. Az öltönybe vagy kiskosztümbe bújt, ránézésre gondtalan tanár, aki Shakespeare szonettjeinek szépségéről beszél nekik, inkább a nevetségesség, mintsem a tisztelet megtestesítője lesz. Mondhatni egy újabb ellenség. Az ilyen helyzetekben a legnehezebb helytállni. Figyelmen kívül kell hagyni az állandó sértéseket és meggyőzni a reményvesztett gyerekeket, hogy bárki képes a változtatásra. „Néha azt hiszem, csak nekünk hála, nem őrültek még meg.” – mondja Dan Dunne (Ryan Gosling) a Fél Nelson című filmben. A cím sokatmondó, hiszen a „Fél Nelson” egy a birkózásban használt kifejezés, amely egy olyan fogásra utal, ami a földre szorítja az ellenfelet és nagyon nehéz kibújni belőle, de nem lehetetlen. Ez egyszerre szimbolizálja a drogfüggő tanár és a kábítószert árusító gyerekek küzdelmét.

Vannak pedagógusok, akik a kihívás miatt választanak „problémás” osztályt, mint Honey (Jessica Alba), Mr. Thackeray (Sidney Poitier) a Tanár Úrnak szeretettel első és második részében, Ron Clark (Matthew Perry) A diadalban, vagy Richard Clark (Jon Lovitz) az Osztály, vigyázz! című filmben. A legtöbben azonban menekülnek valami elől és a gyerekekkel való közös időtöltés indirekt módon ugyan, de kölcsönös lelki segítségnyújtássá válik. Lazhar Tanár Úrat (Mohamed Fellag) családja elvesztése nyomasztja, míg diákjai volt osztályfőnöküket gyászolják. A Detachment vagy A jövő kezdete főszereplőjét (Adrien Brody, Kevin Spacey) kiskori traumák gyötrik, Mrs. Johnson (Michelle Pfeiffer) pedig válása után vált állást és fordul a Veszélyes kölykökhöz. „Az iskolában minden nap sokkal fontosabb dolgokat tanulunk, mint amik a tankönyvben szerepelnek. Én tanítok, és tanulok tőletek! És együtt tanuljuk szeretni a tanulást!” Ez az elv érvényesül a Saját szavakban, a Kőkemény diriben a Tanárokban, az Isten vele, Tanár Úrban és a Mutasd meg, ki vagy! című filmben egyaránt. Új utak nyílnak meg, mindegy, hogy a tanulás mellett színházba, koncertre, vidámparkba vagy étterembe mennek, fociznak, ugróköteleznek, álarcot készítenek vagy palacsintát sütnek. A lényeg, hogy mindezt együtt teszik, ezáltal a tanár baráttá, az osztály családdá válik. „Bemegyek a terembe és úgy érzem az élet összes problémája már nem annyira fontos, újra itthon vagyok!”

Külön kategóriát képeznek azok a filmek, ahol az ellentét feketék és fehérek között feszül, mint az Amerikai História X-ben. A rasszizmus, egymás bőrszín alapján való megkülönböztetése, olyan mélyről eredő gyűlölet, amelyet nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. Denzel Washingtonnak két filmben is sikerült: Boone edzőként az Emlékezz a Titánokra! című klasszikusban, és  mint Mr. Tolson, a The great debaters című film vitacsapatának felkészítője. Itt hangzik el: „Az iskola az egyetlen hely, ahol egész nap olvashatsz… a börtönön kívül!” A lehetőséget pedig mindenkinek meg kell adni. Karen Blixen (Meryl Streep) még Kenyában is alapít iskolát a Távol Afrikától című többszörös Oscar-díjas filmben.   

A tanítás és a tanulás független helytől és időtől. Van élet kicsöngetés után, az osztályterem négy falán kívül is. Az Októberi égbolt egy kis bányászvárosban játszódik, ahol Homer Hickam (Jake Gyllanhaal) úgy dönt, nem kér ebből a megerőltető és több szempontból is veszélyes munkából, és a Szputnyik sikerén felbuzdulva rakétagyártásba kezd. A jövő kezdete című filmben Mr. Simonet (Kevin Spacey) azt a feladatot adja a gyerekeknek, hogy év végéig próbáljanak meg javítani a világon. Trevor (Haley Joel Osment) ötlete olyan jól sikerül, hogy meg sem áll a városhatárnál. Az „Add tovább” lényege, hogy amikor segítünk valakinek, cserébe ne kérjünk semmi mást, csak hogy a jócselekedetet viszonozza három másik embernek. „Vannak, akik úgy hozzászoknak a dolgokhoz, még a rossz dolgokhoz is, hogy nem mernek változtatni. Az ilyen emberek feladják. És ha ők feladják, mindenki veszít.”  

Akadnak tanárok, akik feladták és múltjuk fenyegető emlékei miatt vagy betegségük következtében elzárkóztak a külvilág elől. Feleslegesen. Hiszen azok a diákok, akiket tudásszomj hajt, a világ végére is hajlandóak elmenni, hogy csillapítsák azt. Az arcnélküli emberben egy autóbalesetben összeégett férfi, Mr. McLeod (Mel Gibson) készíti fel a lelkes Chuckot (Nick Stahl) felvételijére. A Fedezd fel Forrestert! című filmben pedig Sean Connery veszi szárnyai alá a regényírás iránt érdeklődő Jamalt (Rob Brown). Ők önként vállalták a remete létet. Jack Lemont a Leckék az életről című drámában azonban egy súlyos betegség kényszeríti tolószékbe, otthona magányába. Kedvenc tanítványa minden kedden meglátogatja Mesterét, hogy az még halála előtt átadhassa tapasztalatait az élet értelméről. Míg az imént említett három filmben diákok keresik tanárok társaságát, a Good Will Hunting című alkotásban Lambeau professzor (Stellan Skarsgard) és a híres pszichológus Mr. Maguire (Robin Williams) közösen gyakorolnak nyomást Willre (Matt Damon), miután felismerik tehetségét. A takarítófiú ugyanis autodidakta módon szívta magába a tudást, mellyel túlszárnyalja a padban ülőket.

Bár a felsorolt filmek nagy része megtörtént eset alapján készült, sőt az Én, te, ő dokumentumfilmként teljesen valós képet tár elénk, látnunk kell, hogy míg a tanári asztal mögé ülő színészek száma végtelen, a történetek mennyisége limitált. A sztori sok esetben kiszámítható, ezért ne számítsunk nem várt fordulatokra. Legtöbbször a jól bevált kliséken haladva találkozhatunk egy reformer tanárral, akinek az újrakezdés reményében eltökélt szándéka, hogy megváltoztassa nehéz sorsú, rossz magatartású diákjai életét, s ennek érdekében hajlandó szembeszállni akár a vezetőséggel is. A katarzis egy társuk elvesztésében csúcsosodik ki, ami érzelmileg közelebb hozza a két felet egymáshoz. Végül mindenki levizsgázik és fényes jövő elé néz. Lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem végződik minden love story happy enddel, így abban is biztosak lehetünk, hogy diploma sem jut minden kilátástalan fiatal kezébe. A szentimentális történetekkel több rendező is szembement. A Chalk épp a tanárok nehézségeire reflektáló mockumentary. A Rossz tanárban Cameron Diaz csak a mellműtétjéhez szükséges pénznyeremény érdekében hajlandó tanítani, míg a 21 – Las Vegas ostroma című filmben Kevin Spacey szerencsejátékra, kaszinók kifosztására buzdítja matematikus tanítványait, minek eredményéül nem kis summa üti a markát. Az osztály című francia adaptációban nem sikerül „megvásárolni az osztály társadalmi békéjét” és a nevelés olyan hatástalannak bizonyul, hogy az indulatok tettlegességig fajulnak. A legsokkolóbb következményekkel A hullám című német drámában szembesülhetünk. Dennis Gansel filmjében egy iskolai feladat oly mértékben kinövi határait, hogy egy osztály a náci Németország mintájára képes diktatúrát gyakorolni az egész iskola felett. Ez utóbbi a tanítással kapcsolatos filmek extrém és negatív példája, de az már egyszer bizonyos, hogy az ember tanulmányai során ritkán találkozik olyan példaképpel, aki alapjaiban rengeti meg világnézetét. Elég, ha az illető önmagát adja, mint a Hajrá boldogság bohókás Poppyja (Sally Hawkins) és tartózkodik az erőltetett jópofáskodástól, ahogy az orosz akcentussal kooperáló Ross (David Schwimmer) tette a Jóbarátok című sorozatban.  Mindig irigykedve nézünk azokra az emberekre, akiknek párkapcsolata vagy karrierje filmbeillő. Ezért azt tanácsolnám, hogy ha találkoznánk valaha ilyen tanárral, legyünk rá büszkék és dicsekedjünk vele, hiszen akár a mi ismeretségünk is lehetne egy hasonló mozi ihletője!

Takács Zsanett

Képek forrása:

http://www.huffingtonpost.com/caroline-hagood/the-dead-poets-society-gu_b_749665.html

http://karmaboost.com/paying-it-forward

http://dailyfill.com/hot-for-teacher-12-coolest-teachers-of-all-time-73875

http://thefilmstage.com/news/best-exotic-marigold-hotel-pushed-back-detachment-release-set/

http://thejosevilson.com/tag/revolution/#sthash.BBfeWlsB.dpbs

http://www.wingclips.com/movie-clips/freedom-writers/how-a-holocaust-happens

http://kritikustomeg.org/szereplo.php?rid=130916&pid=12541

http://www.smosh.com/smosh-pit/articles/south-park-movie-references-you-never-caught

http://popstache.com/features/reel-reviews/half-nelson/

http://www.homeschool-rewards.com/the-ron-clark-story.html

http://www.ew.com/ew/gallery/0,,20609141_20627391_21208321,00.html

http://movies.nytimes.com/2007/06/08/movies/08chal.html?_r=0

http://thegrio.com/2013/08/02/denzel-washingtons-top-10-biggest-box-office-hits/

http://outnow.ch/Movies/2011/Verdingbub/Bilder/movie.ws/01

http://www.vodkaster.com/images/Etre-et-avoir/6396/17418118

http://collider.com/entertainment/interviews/article.asp/aid/10197/tcid/1

http://bnowalk.blogspot.hu/2009/01/2008-top-10-movies.html

http://intheframefilmreviews.blogspot.hu/2012/03/100-movies-no-69-pay-it-forward.html