Sokaknak nem tetszett ez a film: dühödten tekintettek rá, vagy unalmasnak találták, mások egyenesen nem is nagyon hallottak róla, azonban úgy érzem nekem mégis meg kell védenem. Ahhoz hogy megértsük miért is tartják ezt a filmet gyengének, esetleg „bénának”, meg kell néznünk és értenünk a körülményeket, amelyek az elindításakor közrejátszottak. Először is maga a cím: Monsters. Nem egy, a különböző csatornákon bemutatott előzetes azt sugallta egy vértől duzzadó horrorfilmet, de legalábbis egy, az amerikai hadsereget földhöz vágó idegen invázióval egybekötött akciófilmet fogunk látni. Ez a félrecsúszott reklámfogás ugyan becsalogatta a nézőket a mozikba, de sajnos nem azt a közönséget, amire valószínűleg a rendező és a film is számított. Ezek az emberek érthetően csalódtak a filmben, hiszen alkotásunk teljesen másról és más nyelven beszél, mint amelyhez a reklámokon keresztül becsalogatott horror vagy akciófilm rajongók számíthattak.

Ugyanakkor ne feledjük, hogy mire filmünk a mozikba kerül már két „hasonló” idegen inváziós és dokumentarista megközelítéssel forgatott történet volt a „piacon”, a Cloverfield és a District 9, amelynek kapcsán a közönség akciódús cselekményre és látványra kötelezően számított. A Monsters azonban az előbb felsorolt filmekkel ellentétben nem a dokumentarizmust tekinti egy új eszköznek a történet elmondásához, hanem magát az idegen inváziót. A dokumentarista kameránk pedig maga a fő mesélő, amely végig a lényegre, a két főszereplőre koncentrál és reakciójukra, amit a körülöttük zajló események váltanak ki. Sőt, az idegenek jelenléte annyira csekély és metaforikus (gondoljunk csak a film befejezésére), hogy ha őszinték akarunk lenni, akár nélkülük is le lehetett volna forgatni ezt a filmet, s a megfelelő helyen az idegeneket háborúval, vagy vegyi támadással helyettesíteni. Épp ugyanolyan jól sikerülne és a történeten, mely a két főszereplő lelki és fizikai utazása körül forog, cseppet sem változtatna.

A valódi s az egész világ sorsát eldöntő eseményekről azonban csak foszlányokban, mellékszálakon keresztül kapunk információt, a fókuszban két ember áll: Andrew Klauder fotós (Scoot McNairy) és Samanta Wynden a felső körökből jött eltévedt gazdag lány (Whitney Able), valamint karaktereik fejlődése, ahogy szembenéznek egy világgal, amit mindketten csak közvetetten ismertek, - ha ismertek egyáltalán -, bár nem kétséges, hogy magukról ezt gondolják még a film kezdetén. Maga az ember mezítelenül szerepel a filmben; ahogy egyesek megkérdőjelezhetően, mások hétköznapian próbálnak küzdeni a borzongató eseményekkel szemben, hisz nincs hová menniük mi mást tehetnének – mutat rá az egyik mellékszereplő. Ehhez kapcsolódik a szokatlan dokumentumfilm-szerű elkészítés is. A film végig véresen hiteles: ha történet este sötétben játszódik, ebben a filmben az orrunk hegyéig sem láthatunk; ha az embereket megtámadják vagy természetellenesen viselkednek, vagy pedig mozdulatlanná dermednek a félelemtől. Egy pillanatig se essünk abba a tévedésbe, hogy felemelkedő hősöket fogunk látni.

Ez az elkészítési mód persze egyből érthetővé válik, ha a rendezőt tekintjük (Gareth Edwards), akinek a múltjában eddig csak dokumentumfilmek szerepelnek. Talán pont ez: a szereplők ilyen módú ábrázolása, az áltagos ember küzdelme az ami olyan szerethetővé teheti számunkra a filmet. Hisz valljuk be, ha ebből a szempontból versenyeztetjük a Monsters-t, a már említett Cloverfield-del, és District 9-al, itt bizony a másik kettő marad alul. A Cloverfield filmünkhöz képest szinte egyenesen szappanoperának tűnik a borotvaéles kézi kamerás felvételeivel, és a hőseivel, akik félelmet nem ismerve útra kelnek, hogy megmentsenek egy lányt. A District 9 pedig bár versenyképes lehetne, a film végére szintén hollywood-i klisék áldozatává válik, ami a Monsters-el azonban nem történik meg. Az apokaliptikus képek gyönyörűen komponáltak. Mesterien mutatják be a csodálatos természeti tájat az oda nem illő pusztulással együtt, éles kontraszttal bemutatva egy esetleges torz háborús jövőképet, miközben az az érzésünk támad, hogy egy olyan történet eseményeit látjuk, ami valóban megtörténik valahol.

De mi az, ami engem leginkább megfogott ebben a filmben? Nos, hányszor játszottunk el a gondolattal, - pláne a hollywood-i klisék hatására -, hogy egy katasztrófa esetén, hogyan mentenénk meg fél kézzel szeretteinket, a világot? Hogyan nyúlnánk az első perc után John McClain-ként, vagy gyermekét óvó anyatigrisként fegyver után hogy megmutassuk hol is az a bizonyos határ. Ez a film viszont a szemünkbe vágja, hogy a valóság korántsem ez, s bizony nagyon kevesen vannak közöttünk bátrak. Hasonló helyzetben az átlagember csak dermedten állva egyszerűen elszenvedi a történéseket. Kinek ajánlom? Bárkinek aki arra kíváncsi, hogyan is viselkedne ténylegesen egy rázós helyzetben, milyen ha kiragadják az embert megszokott környezetéből, s egyszer csak ott találja magát egy „háború” sújtotta területen. Temet nosce: ismerd meg önmagad.