Adott öt, negyvenes éveit taposó férfi, akik a középiskolában hatalmas ivócimborák voltak. Egyikük Gary King (Simon Pegg) a Király, vagy ha úgy tetszik a „farkasfalka” vezetője, aki túlkorosan sem tud elszakadni a középiskolai élményeitől, még mindig visszavágyik a diákévekbe és az azokat kísérő óriási tivornyákhoz a barátaival. Gondol egyet és összerángatja a régi társaságot, hogy együtt térjenek vissza Newton Haven-be, a városkába, ahol középiskolás éveiket töltötték.

A cél pedig nem más, mint végigmenni az „Arany úton”, amely 12 kocsmán és rengeteg söröskorsón át vezet. Az utolsó kocsma neve „The World’s End (Világvége)”, amely a film címét is adja. Hihetnénk, de nem csak erről van szó, ugyanis a kisváros a világgal együtt jelentősen megváltozott a ’90-es évek óta, amikor az öt barát kirepült az almamáterből. Idegen civilizáció foglalta el a várost, és amint hőseink erre rájönnek, megkezdődik a hajsza! A társaság nagy részének az életéért, Gary-t viszont magasztosabb cél vezérli továbbra is: Minden kocsmában meginni egy jó korsó sört.

A The World's End (Világvége) nem egy szokványos alkotás. A rendező Edgar Wright (Haláli hullák hajnala), a forgatókönyvet pedig közösön írták Simon Pegg-el (Star Strek – A sötétségben). A film első fél óráját már mindenki látta legalább egyszer, én úgy éreztem, hogy már ötvenszer. Ez a rész 30 (ha nem több) átlagos amerikai vígjáték közhelyeit tárja elénk lüktető gyorsasággal vetítve. Aztán persze jönnek az idegenek és az apokalipszis, a recept folytatódik, csak ennél a résznél már egy sci-fi kliségyűjteménnyel van dolgunk. Ez az átvezetés nagyon hasonlít nekem az „Alkonyattól pirkadatig” című klasszikushoz, ahol egy pszicho-drámából megyünk át egy horror vígjátékba. A váltás viszont egyáltalán nem olyan éles, maximum meglepő, ha nem tudsz semmit a filmről, mielőtt elkezded nézni. (ahogy én, és ahogy Te már nem)

A Világvége megmarad végig annak, aminek szánták: szatírája a tipikus amcsi vígjátékoknak, és B kategóriás sci-fiknek, amelyekben az elsődleges szerepet játszó humor/látvány mögé mindig próbálnak valamilyen közhelyes életbölcsességet csempészni, jobbára csak azért, hogy legyen ott valami. Ha még nem láttál eleget írok párat:

• Ne a múltban élj, hanem a jelenben.
• Fel kell nőni és felelősségteljesen élni. 
• Vigyáznunk kell a Földre és a környezetre.
• Az igaz szerelmet kell keresni, nem holmi futó kalandokat. 
• Vegyél virágot anyukádnak anyák napján. 

A végkifejlet is ezt mondja: nem kell mindig, minden helyzetben a logikus, vagy a jó megoldást keresnünk elég, ha élünk és annyit sörözünk jó hangulatban a barátainkkal, amennyit csak tudunk.Összegzésképpen még annyit, hogy közel sem egy tökéletes filmről van szó, nekem a poénok sokszor unalmasak voltak és ez a sok klisé is már egy kicsit fárasztóan hatott, a végkifejletet és az egész történetet körülvevő laza hangulat, a színészek remek játéka viszont azt mondatja velem, hogy a stílus kedvelőinek ez egy: kötelező, bár egyszer nézős darab! Azt javaslom, nézzétek mindenképpen kisebb-nagyobb haveri társasággal, talán utána vagy közben kedvetek támad sörözni is egy jót.

10/7